Szilvássy József, Miklósi Péter, Bodnár Gyula, Dusza István vagy Szigeti László – nyugodtan leírhatjuk, hogy minden szlovákiai magyar újságíró az ő köpönyegükből bújt elő, akik annak idején a hetvenes években az Új Szó kulturális rovatát alkották. Az újságírás, akár a színészet, a pillanat művészete, a megírás idejében fontos tények és információk pár hét vagy hónap múlva már szinte senkit sem érdekelnek, s nem könnyű őket kiragadni a kérlelhetetlenül elhalt kor kontextusából. Így az újságíró is a jelennek él, s pár év múlva többnyire már maga sem emlékszik az írásai többségére. Talán a kulturális újságírás az, amely valamennyire képes kitörni az elmúlás bezártságából, bár újraolvasni egy-egy régebbi cikket olyan, mint mondjuk színházi előadást tévében nézni. De hogy ismertebb hasonlattal éljek, üvegen át nyalni a mézet. Valahogy nem az igazi.
Ezért is istentelenül nehéz összeállítani egy olyan kötetet, amely a többnyire napi aktualitással bíró újságírói életműből válogat. Szilvássynak mégis sikerült a szinte lehetetlen, s talán nem véletlenül idézi azt a kínai mondást kötetében, mely szerint az ember nem csak a cselekedeteiért felelős, hanem azért is, amit nem tesz meg. Az Emlékeim fényei címet viselő kötet ugyanis a felelősségvállalásról szól, az elmulasztott lehetőségekről, s a mindennapi csodákról, a köztünk élő tanúságtévőkről. S természetesen minden egyes írásában a kisebbségi lét elviselhetetlen elviselhetőségéről. Olyan példákról, akik a kisebbségi létet nem kizárólagos teherként élték meg, hanem megpróbálták kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Egy elmulasztott Közép-Európa képződik meg ezekben az írásokban, szóljon az a prágai utcák prostijait felkaroló Pane Lászlóról, Václav Havel szakácsnőjéről, akár a fríz és dél-tiroli tanulmányutakról, amelyek számos példát is mutat(hatná)nak arra vonatkozólag, hogyan is léphetnénk tovább abból a zsákutcából, amelybe kergettük magunkat a nagy nemzeti önrendelkezések útvesztőiben. Csak egy példa, Hollandiában például a polgármestereket nem a nép választja, hanem az állás szigorúan szakmai alapon megpályázandó, s a királynő nevezi ki az alkalmas jelöltet. Nézvén a sok-sok teljesen alkalmatlan polgármestert akár a régiónkban is, üdvözítő megoldás is lehetne a holland példa. Ahogy kisebbségi szempontból a dél-tiroli, ahol a ladinok lakta körzetekben szigorúan három nyelvű minden utcanévtábla, s ahol természetes, hogy az olaszok a német nyelvet, s a németek az olasz nyelvet tanulják az iskolában. Igaz, nem volt ez mindig így, de a németek kiharcolták, ha kellett, fegyverrel is a jogot. De nem terroristák voltak ők, hanem tiroli hazafiak – mondja az írás egyik szereplője, míg mi sokszor önként, a többség nyelven dalolva mondunk le anyanyelvünkről.
A remekül szerkesztett kötet öt részre osztja a kiválasztott harminc anyagot, amelyek kivétel nélkül az együttélés előnyeit és lehetőségeit hangoztatják, a tények szigorú erejét szem előtt tartva. Az Új Szó egykori főszerkesztője fontos riportokban összegezte a Népszabadságnak a szlovákiai roma- és migránshelyzetet, a „Valami nagy-nagy tüzet…” című fejezetben olyan egyéniségeket (Kiss Csaba, Szigeti László, Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Gál Tamás) mutat be, akik minden józan ész ellenében élik az életüket, amelyet egy közösségnek (legyen az szlovákiai magyar vagy regionális) ajánlottak, ahogy azok is elférnek a kötetben, akik szlovákiai magyarként is sikeresek tudtak lenni, mint Világi Oszkár, Bott Frigyes vagy az alig huszonéves Karim Aziz Dávid. A remek írások sorát gyarapítja a Szrebrenicából Szlovákiába menekült bosnyák-horvát férfi, ahogy a somorjai fagyis története, s hogy Gömör se maradjon ki, a Zsípben jótékonykodó osztrák férfi esete is.
A kötet két kettős beszélgetéssel zárul (Szigeti László és Nemeth Ilona, valamint Hunčík Péter és Petra Nagyová-Džerengová), s ahogy ők, úgy Szilvássy József is többnyire csak kérdéseket tesz fel, de ezek a kérdések tulajdonképpen magát a választ is megidézik, s ehhez még a sorok között sem kell olvasni.
Juhász Dósa János
2016-07-16
Forrás: gomorilap.sk