Elhangzott Somorján, Mátyás király szobrának leleplezésén, 2016. november 13-án.
Tisztelt Polgármester úr! Mélyen Tisztelt Nagykövet Asszony! Elnök urak! Kedves Somorjaiak és vendégeink!
Itt, Somorján nem hátrálhatunk tovább. Nincs hova. Jelenleg nemcsak MATIAS REX mellszobra előtt állunk, hanem egy szemeteskuka mellett is. Innen nézve nézve úgy tűnik, hogy Somorján kisebbségben él a magyar. Pedig nem vagyunk kisebbek. Most még kevesebbek sem. Hogy jutottunk oda, hogy a legutolsó győztes magyar király szobra ide került? Hogy juthattunk idáig?
Ha bárki azt várja, hogy erről a helyről ma vádoljuk a pártokat – a HÍD-at vagy az MKP-t – , a képviselőket, a szlovákságot, az elkényelmesedett, tunya és öngyilkos hajlamú felső-csallóközi magyarságot, az téved. Mátyás király alkatához és jelleméhez nem illik az a huszonegyedik századi idióta és rövidlátó magatartás, ami abban hisz, hogy ha szembe állítjuk Somorja lakosságát, akkor bármi jobb lesz. Ezzel itt és most kell leszámolnunk.
Én a magam részéről – a Somorjai Református Egyházközség képviseletében – egyrészt azért jöttem, hogy fejet hajtsak a király emléke előtt. Másrészt pedig azért vagyok itt, hogy toborozzak – nem fekete sereget, hanem piros-fehér-zöld sereget, és kijelentsem, nem mondunk le egyetlen magyarról sem. Azokról sem, akik már alig tudnak magyarul, és azokról sem, akik magyarabbnak hiszik magukat mindenkinél. Itt az ideje, hogy egyszerre számoljunk fel gőgöt és panaszkodást, vádakat és sorsrontó megalkuvást. Lehet, hogy ezt örököltük; hogy ebben nőttünk fel, de nem örökíthetjük tovább.
Mert nincs hova hátrálni. Talán az utolsó lehetőség, hogy szembe nézzünk az elődeink múltjával, bűneivel és hibáival ugyanúgy, mint a magunkéval.
A somorjai magyar közösség az elmúlt évszázadban megfogyatkozott; az elmúlt évtizedekben megosztott lett. Nem hátrálhatunk tovább, hogy a gyermekeink úgy fejezzék be ezt a mondatot, hogy a somorjai magyarság eltűnt.
Nem hátrálhatunk tovább, mert itt Somorján már nincs hova. Nem büszkeséggel, inkább megrendüléssel mondom ki, hogy napjainkban a Somorjai Református Egyházközség az egyetlen tisztán magyar ajkú történelmi egyház a városban. Amellett, hogy él és gyümölcsözik a magyar népművelés – éljen a Csali, és éljen a Csalló! – , fáj kimondani, de szemben állnak egymással a magyar iskolák, pártérdekek osztják meg a közvéleményt – személyes ellentétek alapján marjuk egymást.
Hova szeretnénk még hátrálni? Mit szeretnénk még feladni, vagy eladni?
Engem az elmúlt évtizedben sok mindenre megtanított a somorjai református templom, amiről lassan kiderül, hogy egész Közép-Európa egyik legrégebbi egyházi épülete. Tele sokszínűséggel, hiszen nemzedékről nemzedékre befogadta Somorján azokat, akik Istenhez menekültek bűnből, bajból, háborúból. Ezek ez emberek az elődeink voltak, ők nemzedékről nemzedékre hozzá tették a magukét – volt, aki festett, volt, aki épített -, állandóan újították, bővítették. Nem magukra gondoltak, hanem ránk, utódaikra – olyan uralkodók őrködtek fölöttük, mint István király, III. Béla király, Zsigmond császár és Mátyás király -, hogy örökül hagyjanak ránk egy várost templommal, iskolával.
Nincs hova hátrálnunk, Kedves Barátaim, Tisztelt Somorjaiak!
Az én Uram Jézus Krisztus és a Somorjai Református Egyházközség nevében ezért nem a szobrot áldom meg, hanem Titeket Mátyás király szobra előtt. Hajtsatok hát fejet, és fogadjátok az áldást:
“Ne veszítsétek el és ne adjátok fel istenbe vetett bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az igaz ember hitből él, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne az Isten.” De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” /Zsidókhoz írott levél 10/
Ámen.
György András, Somorja református lelkipásztora.
2016. 11. 13.
Forrás: srek.sk
Forrás: srek.sk