Mezsgyekaró őrzője! – Interjú

Kókai Zsolt Ürményháza Kiemelt cikk

Igazságtalanság, kiszolgáltatottság, elnyomottság. Ezeket az érzéseket a kisebbségben élő magyar naponta megéli. A peremeken, a szórványban fogy, nagyon fogy a magyar. Az, hogy ma mégis hallani magyar szót a délvidéki Bánságban, olyan elszánt, önzetlen és fáradságos munkát felvállaló, a lehetetlent nem ismerő emberek munkájának eredménye, mint amilyen Dulka Andor Ürményházán élő tanáremberé, aki életét tette fel a pislákoló magyar lángocska megőrzősére, továbbadására.

Önt úgy ismerik, mint a Dél Bánsági magyarság megőrzésének élharcosát. Honnan ered ez a hatalmas elhivatottság?

Valójában arról van itt szó, hogy gyermekkori életünk a család határozta meg, azt, hogy mi hová fogunk tartozni a későbbiek során. Beodrától egy 5-6 kilométerre lévő tanyán nőttem fel, és a faluban végeztem az általános iskola első négy osztályát. Nagybecskerekre kerültem ötödik osztálytól, mivel szülőfalumban csak negyedikig volt magyar osztály. Itt folytattam tanulmányaimat a helyi gimnáziumban, majd pedig Újvidékre kerültem egyetemre. Minden fontos mozzanatát a magyarság megmaradásának láttam, vagy átéltem.

Odahaza Önöknél fontos volt a magyarságuk?

Biztosan így volt, még ha mi gyermekfejjel nem is érzékeltük ezt, de hallottuk édesapám beszélgetéseiről a faluban lévő iparosokkal, szülőkkel, akiknek a gyermekeikkel befejeztük a négy elemit, hogy kérjék a magyar nyelvű oktatást Beodrán. Sajnos ebből nem lett semmi, de tudom, hogy többen elálltak attól, hogy máshová adják a gyerekeiket. Így kerületem én már ötödik osztályos koromtól Nagybecskerekre albérletbe, hogy magyar iskolába járhassak. Ez a szüleink számára nagyon volt fontos. Mi annak a szülői áldozatvállalásnak az értelmét, hogy nagyon fiatalon, nem kis anyagi áldozatok árán kikerültünk a szülői házból, csak később értettük meg. Akkor más idők jártak, hisz nem voltak kiépített utak, a kapcsolattartás is nehezebb volt – mi is hétvégén jártunk csak haza. Mi az akkori tipikus diákéletet éltük: hétvégén vittük haza a szennyest, visszafelé vittük vissza a tiszta ruhát, a reggelit és a vacsorát, az ebédet étteremben fizettük elő. A magyarságnak a II. világháború után egy ideig elég jó esélye volt a Bánságban – amikor a szegény sorsú, de jó előmenetelű gyerekeket igyekeztek ösztöndíjakkal támogatni, ezért a vegyes környezetben élők közül is kerültek ki egyetemet végzett emberek.

A magyar emberek nem voltak gazdagok – vasúti pályamunkások, béresek, napszámosok voltak, és a szegény- és középparaszti réteghez tartoztak. Pontosan ezeknek a munkásoknak a gyermekeit próbálták támogatni – így lett belőlük: orvos, állatorvos, gépész, építész és villamosmérnök is.

Az 1960-as évekre ez a helyzet kicsit megváltozott, mi parasztgyerekek nem számíthattunk effajta támogatásra. Ehhez hozzájárult az is, hogy az ’50-es években, az iskolákban is történt egy átszervezés, reform – Zentán is jól ismerik, a Bolyai iskolával kapcsolatban. Tiszta magyar iskolák voltak, és egész Vajdaságban működtek – ezeket szervezték át, ahol csak lehetett, vegyes iskolákat hoztak létre. Ez azt jelentette, hogy nem tiszta magyar tantestületeket hoztak létre, magyar és szerb tagozatok is működtek egy-egy iskolában. Így kezdett fokozatosan az iskolarendszer a magyarság kárára változni! Több iskolában a szerb órahiányos tanároknak odaadták a magyar osztályokat – és így a magyar tannyelvű osztályokban megjelentek az első szerb nyelven oktató tanárok. Én ezt tartom az első olyan jelenségnek, amely komolyan veszélyeztette a magyar oktatást. Ekkor kezdődött a leépülés. Ez egy lassú, hosszú folyamat, amely mára eljutott oda, hogy vannak iskolák, ahol a tizenegynéhány szaktanárból három-négy van, aki végzettségében is megfelel, és magyar nyelvi kompetenciákkal is rendelkezik. Sok szakképesítés nélküli tanár is van, akinek semmi köze sincs a pedagógiához — különösen a matematika, fizika, idegen nyelv, kémia, zene oktatásában -, pedig ezek komoly – fontos tantárgyak.

Ön szerint ez tudatos volt a hatalom részéről?

Igen, az. Mi 1995-ben költöztünk Kúláról Ürményházára, amikorra egy másik kísérlet, a központosítás széthullott. Korábban a környező falvakból egy központi iskolába (Zichyfalvára) hordták be busszal mind a diákokat, mind pedig a tanárokat. Ez a község vegyes lakosságú, élnek itt románok és magyarok is. Ezekben a tagozatokban idővel szaporodtak a nem anyanyelven tanított tantárgyak, így azt érte el a hatalom, hogy a magyar értelmiségiek nem juthattak munkához. A nemzetiségiek pedig elestek az anyanyelven való tanulás lehetőségétől. Szomorú, de az a tréfás megjegyzés járta, hogy az anyanyelvüket sem az anyanyelvükön tanulják már a diákok!

Ez mára változott?

Ez egy nagyon drága rendszer volt, az egész gépparkot sofőröstől, autóbuszostól nem tudta a rendszer üzemeltetni, és széthullott magától. Az ürményháziak elébe mentek a dolgoknak és kérték, hogy helyezzék vissza a faluba az általános iskola felső tagozatait. Ezt jóvá is hagyták, és az elkövetkezőkben mindenütt visszaállították a felső osztályokat ott, ahol a központosítás miatt korábban megszüntették. Egy falu életében nagyon fontos az egyház és az iskola. Ha van egy faluban nyolc osztályos iskola, akkor annak közösségnek van egy népesebb értelmiségi rétege, amelyik ha jól tud együttműködni, és megtalálja a hangot a faluval és a pappal is – akkor ez egy sikertörténet lehet.

Ön Kúlán, Bácskában élt a családjával, majd leköltöztek Dél- Bánságba, Ürményházára. Miért?

A munkába állás egy érdekes történet. Engem Verbászra hívtak dolgozni – mivel az ottani történelem –földrajz tanár, a néhai legendás hírű Gyenge István nyugdíjba ment. Én nem akartam munkába állni, ugyanis akkortájban mindenhol kértek erkölcsi bizonyítványt – ezt a bíróság adta ki. Nem akartam kérni, hisz tudtam, hogy büntetett előéletű vagyok, de nagyon győzködtek. Végül csak bementem az iskolába a Tanár úrral. Nagyon kedvesek voltak, megbeszéltünk mindent, ők nem kérték azt a bizonyos dokumentumot, én nem említettem.

Részlet Dulka Andor életrajzából: „Egyetemista éveim alatt a vörös csillagos állami zászló levétele miatt politikai bűnperbe fogtak. A többoldalas vádirat néhány félmondatát „bizonyították” rám, amit ki nem mondtam, de mivel egyetértettem (… hogy a magyarok nehezebben kapnak munkát, mint a szerbek… hogy az alkotmányos egyenjogúság csak papíron létezik… hogy a kisebbségi és az alkotmányos jogok csak formálisak…) – vállaltam, hogy ez így van. Az évekig tartó politikai perben többször felmentettek, és többször elítéltek – legsúlyosabban két év szigorított börtönbüntetésre. Végül, az akkor autonóm Vajdasági Legfelső Bíróság egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélt, amiből hat hónapot a mitrovicai börtönben töltöttem – és az általam soha nem kért amnesztiával szabadultam.”

 

Elkezdtem dolgozni, senki nem szólt semmit, dolgoztam két évet. Még nem volt meg a diplomám, akkor elkerültem Zentára az Emlékiskolába. Majd visszakerültem Verbászra, házasként, akkor már megvolt a legidősebb lányunk is. Tizenhárom évet dolgoztunk ott a feleségemmel.

Ürményházára, így húsz év távlatából azt mondom, hogy véletlenül kerültünk. A falu a felső osztályok visszaállítását ünnepélyessé szerette volna tenni. Meghívták a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének elnökét, ám ő külföldi elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az ünnepségen. Az elnökség bánsági tagja sem ért rá, ezért ránk esett a választás – mivel a feleségemet ismerték a falubeliek. Mi eljöttünk az ünnepségre ahol átadták a felújított iskolát – a falu összefogott és megcsinálták. Én életemben akkor jártam először Ürményházán, és azt láttam, hogy egy nagyon elkötelezett faluvezetés van itt. Pártemberek voltak, de nagyon érzékenyek a magyar kisebbségi értékekre, jogokra, az iskolára. Az iskolát a felügyelőség Belgrádból átvette, de azt még nem tudták, ki fog itt majd tanítani, mivel (ha jól emlékszem) talán egy tantárgy volt lefedve megfelelő szakemberrel. Az átadás utáni vacsorán a helybéli vezetők nagyon érdeklődtek a végzettségem iránt – a feleségemét tudták – mivel szükségük volt tanárokra. Másnap már hívtak is bennünket telefonon és ajánlottak nekünk állást, lakást csak költözzünk oda. Az első reakcióm az volt, hogy: dehogy, ez nem lehet komoly… De pár nap múlva eljöttek személyesen is és tolmácsolták a kérést. Az ügyhöz hozzátartozik, hogy a feleségemnek volt egy esete: a diákokkal elment az éjféli misére – emiatt fölmondást kapott. Kúlán többé nem kaphatott volna pedagógusi állást. Ő Verbászon a magyar osztályokban szerb nyelvet tanított. Végül a magyar nyelven való tanítás volt a fő ok, amiért igent mondtunk. Mindketten feladtuk az addigi munkánkat, a kúlai szülői házat és Ürményházára elköltöztünk. Első élményként, nagy hatással volt ránk a település hangulata. Pénteken befejeztük a munkánkat Verbászon, hétvégén költözés, hétfőn pedig már az új helyen tanítottunk. Döntésünket egy nagyon komoly vívódás előzte meg: ekkor már négy gyermekünk volt, és én nagyon örültem, hogy addig nem kellett tanítani a saját gyerekeimet. Ekkor indult a legidősebb ötödik osztályba, ami azt jelentette, hogy innentől minden gyermekemet tanítani fogom. Ez egy kis közösségben nagyon érzékeny és hálátlan jelenség, nagyon nehéz kivédeni bizonyos dolgokat. Sokan megrökönyödtek azon, hogy mi leköltözünk, a gyerekek továbbtanulásának nehézségeit hozták fel indoknak. Én tapasztalatból tudtam, hogy azon áll vagy bukik a dolog, hogy a szülő és gyerek elkötelezett-e, tudja-e, hogy mi a dolga, és akar-e tanulni.

Alapítója voltam a VMDK-nak, és tanácstag is, míg nem kezdődtek az osztódások. Bennem még az elkötelezettség is munkált, és én ezt a fölkérést nagyon komolyan vettem. Óriási esélyt láttam abban, hogy ha ilyen tömegesen tudtunk szerveződni, talán lesz ereje ennek a magyar közösségnek felemelnie a fejét. Ezért is van az, hogy ha hívnak egy közösségbe, ahol szükség van rám, nem vonhatom ki magam – mondván, hogy amit én eddig mondtam, az most nem érvényes! Én nagyon elkötelezett vagyok magyar ügyekben, és ha tenni kell, akkor nem mondhatom, hogy nem vállalom! Persze, ki lehetett volna magyarázni, hogy itt a négy gyerek, meg egyéb – de az sem lett volna valós, hiszen ha tanulni akarsz, mindegy, hol élsz! Bizonyítja ezt az is, hogy mind a négy gyermekünk egyetemet végzett ember lett.

Számos önszerveződés kezdeményezője volt. Melyik volt az első?

Az első és legfontosabb megnyilvánulás a magyarittabéi Kossuth-szobor első nyilvános megkoszorúzása volt, mert ekkor még nem volt VMDK, és semmilyen önszerveződés, csak puhatolózás folyt, hogy hogyan lehet a Szocialista Szövetségen belül valamilyen szervezetet létrehozni. Ennek a folyamatnak volt egy hozadéka is, hiszen már a gondolatok fölvetése is fontos volt, olyan szempontból, hogy összekötött embereket. Sok értékes ember megjelent, akik mertek vállalni, ugyanazon a síkon gondolkodtak. Hiszen ez a társaság kezdte a VMDK-t szervezni. Papp Feri bácsi ötlete volt, hogy koszorúzzuk meg a magyarittabéi Kossuth- szobrot. Tizenhat ember jött össze, és nyilvánosan koszorúztunk, felemelő érzés volt. Maga az élmény, hogy odaálltunk és letettük a virágot, egyszeriben eloszlatta a félelmeinket. Mi a koszorúzás után ottmaradtunk az akkori tanácselnöknél. Megérkeztek a rendőrök, engem egy külön helyiségben hallgattak ki. Ez idő tájt túl vagyunk a koszovói tüntetéseken, a milosevityi hatalom átvételén is, az ország rohant a polgárháború felé – még a rendőrök is elbizonytalanodtak, nem is tudták, mit tegyenek.

Megkérdeztem tőlük, hogy mi rosszat tettünk azzal, hogy megkoszorúztunk egy szobrot, akiről a több éve ott dolgozó rend őreinek fogalmuk sem volt, hogy kinek állít emléket!

Ön alapítója volt a történelmi VMDK-nak, de feloszlása után már nem vállalt politikai szerepet. Kiábrándult?

Semmilyen politikai szerepet többé nem vállaltam, ugyanis a megosztottság nagyon megviselt. Megpróbáltam a kompromisszumok embere lenni, de láttam, hogy nem megy. Kimondtam azt, hogy ezzel a lépéssel, a pártosztódással, vajdasági magyar választótestület jövőjét teszik tönkre! Soha többé nem fog egyik magyar párt sem 145 ezer szavazatot kapni!

Civil szerveződés képes a politikum nélkül dolgozni, fejlődni nálunk?

Állíthatom, hogy igen! A kezdetektől aktív tagjai vagyunk a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének, ami ’93 óta bejegyzett szervezetként működik. Mindenki ingyen vagy a szerénynél is visszafogottabb tiszteletdíjért dolgozik. Minden évben megszervezzük a „Történelem és magyarság” tanári továbbképzést Újvidéken az Apáczai Nyári Akadémia keretében. Magyarországon is tekintélyes előadók, a szakági területek legjobbjai vállalnak előadásokat. Még vannak olyan elhivatott emberek, akiknek nem a tiszteletdíj a legfontosabb szempont! Nem kötődünk egyik politikai párthoz sem, mégis sikerült felépíteni két kollégiumot és működtetni azokat Újvidéken. Őszintének kell lenni – ezt csak nagyon elhivatott és hittel bíró emberek képesek megcsinálni. Én nagyon tudom támogatni őket, és ezek az emberek nem tudnak tőlem olyat kérni, amit én nem teszek meg a közösségünk érdekében!  Annak a munkának az eredménye, amit az a kis csapat beindított annak idején, hogy tudtak és tudnak pártpolitikai támogatottság nélkül komoly építkezést folytatni, és nem csak a kollégiumokra gondolok – ez példaértékű. Szellemiekben is sokrétű a tevékenységünk. Az énekes népi játék és néptáncvetélkedő, a Kőketánc, 1500 gyermeket mozgat meg. A „Szólj, síp, szólj!”, az általános iskolások népzenei vetélkedője, népzenei mozgalmunk egyik fontos utánpótlás-nevelője. Az anyanyelvápolás az egyik fő tevékenysége a szervezetnek. 13 olyan helységben működik, ahol már egyáltalán nincs magyar iskola, vagy a meglévő mellett a nyelv olyan veszélyben van, hogy mindenképp szükség van arra, hogy a gyerekek még egy plusz anyanyelvi, nemzettudati, identitást erősítő foglalkozáson vegyenek részt. Számos táborról, szemléről, suliszínházról, történelmi vetélkedőről beszélhetünk még.

Választások közeledtével mindig felerősödnek a „mentsük meg a szórványban élőket” hangzatos választási szlogenek, majd nem történik semmi sem. Kell ez? Egyáltalán mire lenne szüksége a szórványban élő magyarságnak?

A szórványban élő magyarságnak egy átfogó gazdasági támogatásra lenne szüksége, amely itt tartaná a fiatalokat. Olyan demográfiai mozgásra, amely ki tudja termelni saját értelmiségét, és olyan közegre, amely a munkán felül adni tud valamit, hogy jól érezzék magukat azok, akik itt élnek. Olyan tisztességes jövedelmet, amiből meg is lehet élni, mert munka az talán még most is akad.

Leltárt készített a faluban egy asztaltársaság és kiderült, hogy 32 ember ment el egy olyan faluból, ahol 680 a magyarok lélekszáma, csak az elmúlt két év alatt. Van közöttük családos is, van, aki egy, van, aki két gyermekkel indult el. Ilyen érvágást nehezen visel el egy közösség. Nem tűnnek el az emberek innen, de ha akár Angliáig elmegy egy fiatal szakember a pályája elején, később már nagyon nehezen fog visszajönni. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a térség nem tipikus Bánság! Bácskát és Bánságot mindig úgy jellemzik, hogy Bácskában jók, míg Bánságban rosszak a termőföldek. Ebben a térségben, nagyon jó minőségű földek vannak, nagyon jól teremnek olyan mezőgazdasági kultúrák, amelyek jól jövedelmeznek. Itt egy katasztrális holdon terem annyit a szója, mint az Egyesült Államokban egy hektáron. Ennek köszönhető, hogy számos jól menő családi vállalkozás van, de nem tudnak annyi munkahelyet biztosítani, hogy itt tartsák a munka nélkül maradtakat.

Valószínűleg néhány ember kapni fog majd támogatást, akinek van önrésze és gyarapodó pályán van, előbb fog hozzájutni dolgokhoz. Az idő fogja majd megmutatni, hogy ennek a nagy összegnek, amit a magyar állam biztosít, mekkora a hozadéka, mit ad vissza. Nagyon hamar eldől, mert szerintem két-három éven belül kellene látni az eredményét, hogy folytatódik-e a rossz tendencia ott, ahol ezek a pénzek lecsapódnak. Olyan vállalkozásokat kellene összekötni magyarországi vállalkozókkal, amelyek itt több munkahelyet tudnak teremteni, esetleg termelési programokat tudnának idehozni. Az ott már a termelésből kifutó, de még működő gépekkel munkát lehetne biztosítani, azoknak, akik beszállítóként dolgozhatnának. Nagyobb esély lenne rá, hogy egy-egy közösségben több ember találna munkát, biztosabb jövő várna rá. Ha megjelenne egy jó cég, talán az a szórványban élő magyar, aki most azon gondolkodik, hogy elmegy, nem a koffert választaná.

A magyarságért tett munkájáért számos magas rangú kitüntetésben részesült. A kitüntetések segítették a még eredményesebb munkát?

Én úgy érzem, hogy az elismerésektől az én életem semmit sem változott. Azok a programok, amelyek vannak, már régi programok, újakba meg már a korunknál fogva sem nagyon fognánk bele. A régiekre ugyanúgy kérünk támogatást, mint eddig.

Van utánpótlás, akik esetleg átveszik a stafétát?

Jó munkatársaink vannak, valójában a mi munkáságunknak az az itteni éltetője, amit a szülők önként magukra vállalnak. Mi nagyon sok mindent meg tudunk csinálni, de ennek csak úgy van értelme, ha tovább tudunk lépni. Nagyon fontos, hogy kilépjünk a faluból. Az egész kisebbségi létnek az a gondja, hogy nagyok a távolságok a magyar falvak között, nem egy összefüggő területről beszélünk. Sajnos, már szinte az egész Bánság szórványnak számít. A bezártság úgy oldható meg, ha valamivel kimozdulunk. Lehet az egy számítástechnikai tanfolyam Szegeden, vagy egy kirándulás, de jobb, ha a gyerekek aktív részesei valamely dolognak. Vittük őket a Betlehemes találkozókra, Suli expókra, színházi előadásokra. És volt olyan hetedikes gyerek, aki velünk lépte át először a Tiszát!

Ennek a bezártságnak a megtörése az egyik legnagyobb dolog, és nagyon fontos, hogy a szülők támogatnak-e vagy nem! Volt olyan, hogy Budapestre mentünk, a szülő elhozta a gyermekét az országhatárig, az autókat ismerősöknél hagytuk. Horgosnál vonatra szálltunk, megvolt a hely a szülőknek is, szerettük volna, ha jönnek velünk. Nem, ők visszafordultak, mondván hogy még nem aludtak soha a falujukon kívül. A gyermeküket elhozták, kérdezték mikor kell érte jönni, de ők nem vállalták az utat! Ezek az áldozatot vállaló szülők nélkül a mi munkánk sem érne annyit!

Mit tart az eddigi munkássága legnagyobb sikerének?

Talán azokat a dolgokat tudnám kiemelni, amelyeket úgy kezdtünk el, hogy sokan reménytelennek tartották, és mégis lett belőle valami. Ez a mag, ez a kis csapat szinte a mai napig megmaradt. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek sok esetben el tudták viselni egymást, tisztába voltak a másik értékével. Biztos volt olyan eset, amikor az egyikünk türelmetlenebb volt, a másik idegesebb, és sértődésre is volt alkalom, de mindig mindenki túl tudta magát tenni ezeken a dolgokon! A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületére gondolok, amely már huszonhárom éve működik és a semmiből jött létre! Ott vagyunk a szórvány lét legnehezebb terepein, és dolgozunk. Talán ez az egyik legnagyobb siker. A másik pedig az, hogy a tanári fizetésből és a gazdálkodásból, ami nem nagy jövedelmet hozó ágazat – mégis mind a négy gyermekünket az egyetemig ki tudtunk iskoláztatni.

Ön szerint harminc év múlva milyen sors vár az ottani magyarsággal?

Harminc év múlva itt valószínűleg az lesz, hogy lesz néhány gazdaságilag erős magyar család, akik számára fontos lesz a magyarságuk, mert senkitől sem függenek, önállóak lesznek, nem kell, hogy föladják magyarságukat. Viszont már a gyermekeik, unokáik nem fognak magyar iskolába járni! Egy ideig még lesz elsőtől negyedikig egy tanító néni mellett iskola, mert talán arra még lesz is gyermek, de ez attól is függ hány magyar embernek fognak tudni munkát biztosítani úgy, hogy magyarnak is maradjanak. Ennek lehetne és kellene pozitív irányba változnia! Ezen áll vagy bukik a dolog! Ez fogja éltetni az iskolát és ebben van egy tovább gondolt lehetőség is! Nagybecskereken a magyar osztályokat a szórványból töltjük föl, ha elsorvad Ürményháza, vagy bármelyik magyar iskola, akkor ez a nyelvhatár fokozatosan tolódik északra. Ott van még Székelykeve, Torontálvásárhely, ezek a legdélebbi iskolák, ezek a magyar nyelvi élettér a mezsgyekarói. Nagyon súlyosan érintené az egész nemzettestet, ha a nyelvi határok északabbra csúsznának! Az egésznek az üzenete az kell, hogy legyen: nem szabad feladni!

Zárszóként elmesélek egy történetet, hogy miért nem szabad feladni: 1987-ben az én édesapám 72 éves volt, fent voltunk a Halászbástyán, a Parlamentet néztük. A Parlament csúcsán éktelenkedett az aránytalanul nagy vörös csillag. Odasúgtam édesapámnak, hogy: mit gondolsz, meddig marad az ott fönt? Ó, azt mondja, az nehéz dió! Ő olyan ember volt, aki végigélte a gazdasági válságot, a II világháborút. Kereskedőként dolgozott, látott egy két dolgot, mégis azt mondta, hogy az kemény dió! Pár évre rá, megtörtént a csillag leszerelése, a Szovjetunió megszűnt!

Ez az egyetlen dolog, amiért nem szabad föladnunk, mert soha nem tudhatjuk, mikor következik be egy olyan változás, amit mi nem tudunk előrelátni. Soha nem szabad feladni, mert nem tudjuk, milyen események sora történhet meg, amelyek a javunkra fordíthatják a dolgokat! Nem tudhatjuk mi az, ami a mi ügyünket is jóra fordíthatja, vagy olyan változást hoz, ami sorsfordító dolog lesz az életünkben, kisebbségi és nemzeti ügyben is!

10 08 07 05 04 02 01