Mámor a magyar irodalomban: a bordaltól a magányos alkoholizmusig.
Bort manapság is iszunk, de a mámorító nedűt dicsérő kortárs költemények jóval ritkábbak, mint a bordal fénykorában, a 19. században. A kortárs magyar költészetben elég sokat kell kutakodni, amíg bordalra emlékeztető elemeket fedezünk fel, pedig a 19. században kimondottan magyar műfajnak számított ez az antik hagyományokra visszatekintő dalforma. Eltűnt a versekből a (férfi) asztaltársaság, a bort a tömény ital, a mámort az alkoholizmus váltotta fel. Horváth Csaba irodalomtörténész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem docense eredt a jelenség nyomába, következtetéseit a kolozsvári közönséggel is megosztotta a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Irodalomtudományi Szakbizottsága szervezte esten. Az irodalomtörténész mellett a pénteki esemény másik meghívottja Kemény István költő volt, az egyik szerző, akinek a versében, az Egy nap életben Horváth Csaba a bordal elemeit fedezte fel. A költő bevallotta, soha nem jutott eszébe bordalt írni. Az irodalomtörténész és a költő egyetértettek abban, hogy a hagyományos értelemben vett bordal ma már legfeljebb tantermekben kerül szóba, ott is rosszkor, a 13-14 éves diákok ugyanis jellemzően még nem tudják átérezni a közös italozás mámorító hangulatát.
hangulatát. „Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit… Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.” A legrégebbi magyar bordal 1555-ös, és ez maradt fenn belőle: „Hozd el, gazda, hozd el/ Az Szerémnek borát!/ Ha nincsen is pénzem, /Vagyon emberségem …”, amit a „Fúdd el jó szél, fúdd el” dallamára énekelhettek. Gyökerei még az i.e. 6. században született, bordalairól híres görög költő, Anakreón előtti időkbe vezethető vissza: asszíriai és egyiptomi sírokban is találtak már 2-3 ezer éves szövegeket, amelyek a bor mámorító erejét, jókedvre derítő hatalmát dicsőítik. Az irodalomtörténészek egyszerre mutatják ki az antik, illetve felvilágosodás kori német hatást (Csokonai Vitéz Mihály bordalain például kimutatható Heinrich von Kleist német költő hatása), illetve a helyi népi líra hatását a magyar bordalokon. Az alcímben idézett sorok Csokonai Vitéz Mihály 1795-ös A borital mellett című verséből származnak, amelyben szépen látszik a bordal identitásképző ereje: ekkor válnak az italok (bor, sör, kávé) különböző gondolkodásmódok, népcsoportok azonosítójává, ekkor lesz borivó nemzet a magyar. „Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,/Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek” – írja Csokonai, és ez még a finomabb megfogalmazásai közé tartozik. A bordal egyébként költői szerepjáték, tehát nem feltétlenül tükrözi a szerző alkoholfogyasztási szokásait. A 19. század első felében íródott „nagy magyar bordaloknak” közösségformáló ereje volt. „Az értékek sokkal inkább közös nevezőre voltak hozhatók, mint akár előtte, akár utána. Ott volt például a 19. század egyik legnagyobb ilyen jellegű értéke, a magyar nyelv” – fogalmazott Horváth Csaba. Szabadságunk, aki hozzád nyúl, Elbucsúzhatik a világtul, Szivében vér s élet nem marad, Kiürítjük, mint e poharat! (Petőfi 1848-as Bordalának utolsó szakasza) Az 1848-’49-es szabadságharc bukása után már nincs meg az a homogén értékközösség, amelynek megfogalmazásához a bordal lenne a megfelelő műfaj. A 19. század végére a bordal alaphelyzete, az együtt iszogató férfitársaság, egyre inkább irónia tárgya lesz, és inkább prózában írják meg. Jó példa erre Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéből a sárszegi Párducok asztaltársasága, akiknek tagjai rendre „kidőltek, meghaltak idült szeszmérgezésben, májzsugorodásban, mely a sárszegi férfiéletek rendes befejezője.” Az ivás párhuzama lehet az evés, a magyar irodalom legemlékezetesebb étkezési jeleneteit pedig Krúdy Gyulánál találjuk, csakhogy Szindbád többnyire egyedül eszik, és sokat, nem azért, mert éhes, hanem azért, mert magányos. A 20. század elején nem jelentős a bordal a magyar irodalomban, ha mégis megjelenik, akkor sokkal hangsúlyosabb benne a halál motívuma, ami korábban inkább csak a háttérben fenyegetett. Babits Mihály Szüret előtt című versében a bordal műfaja már alig felismerhető, az öröm-vidámság helyét átveszi a rezignált lemondás: „Méla Halál, te nagy Szüretelő,/jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,/és halkan nyisd a Pince ajtaját!” „Holnap aztán majd! De ki nem szarik rá? Most a most van csak, az üveg kitart még.” Horváth Csaba huszadik század második feléből származó példáiban a vidám, jóleső borozgatás helyét egyre inkább átveszi az alkoholizmus: Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényének szereplője például alkotni szeretne, ezért iszik, de a könnyű mámor elérésénél jóval messzebbre megy.
Várady Szabolcs 1988-ban megjelent Horác című verse (ebből származnak az alcímben kiemelt sorok) pedig formailag bordal, de tartalmilag magányos tószt – vodkával – a kétezer éves elődhöz. Az irodalomtörténész szerint a bordal fontos aspektusa, hogy a „felemás” nyilvánossághoz tartozik: egy kocsmánál szűkebb asztaltársaságban, de a családnál nyitottabb környezetben születik, a társaság pedig szabadon döntheti el, hogy a nyilvánosság melyik részét választja. „A közép-európai bordal eltűnésének egyik oka, hogy minden diktatúrának az az alapja, hogy ezeket a határokat elmossa” – mondta Horváth Csaba. Az asztaltársaság egyszerűen nem volt biztonságos megnyilvánulási forma a huszadik század második felében. Horváth Csaba az 1980-as évek magyarországi underground kultúrájának fontos szereplőjétől, Víg Mihálytól hozott példájával zárjuk – a Balaton 1996-os lemezéről származó Holt költők társasága című dal bordal-nosztalgiaként olvasható…