A Szabadkai Városi Könyvtárban Dormán László fotóművész, publicista tartott előadást a jazzről
A Szabadkai Városi Könyvtárban „No még, Jazzbo!” címmel tartott közös estet a Kossa János Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub, valamint az Életjel – Csáth Géza Művészetbaráti Kör. A rendezvényen Dormán László fotóművész, publicista tartott vetítéssel egybekötött előadást a jazzről, amely során megközelítőleg húsz általa fotózott képet mutatott be legendás dzsesszzenészekről. A képek a hetvenes években készültek a belgrádi jazzfesztiválon. Az esten Kosztolányi gondolatai is előkerültek, amelyet a dzsessz kapcsán fogalmazott meg.
– Nagyon érdekes volt számomra, amikor olvastam Kosztolányi 1920-as és 1930-as években írt gyönyörű kis tárcáit. Kosztolányi nem szerette a dzsesszt, talán mert annyira tisztán gondolkodott, amilyen tökélesen és tisztán írt. Egy Kosztolányi-írást egy az egyben lehet hangosan, szabályosan felolvasni. Az ő világába, úgy látszik, nem fért be a több mindent magába foglaló dzsessz – hallottuk Dormán Lászlótól, aki a jazz történetének bemutatása után megosztotta a közönséggel saját élményeit is azokkal a legendás dzsesszzenészekkel kapcsolatban, akikkel személyesen is találkozott.
– 1971 és 1972 nagyon jó évszámnak számított nálunk a dzsesszt illetően. A belgrádi jazzfesztiválra a világ legnagyobbjai jöttek el, egyikük volt a Duke Ellington-zenekar. Duke Ellingtonnal zenélt Paul Gonsalves is, aki alkoholizmussal küzdött, és reggeltől estig ivott. Domonkos István mesélte, hogy Paul Gonsalves Belgrádban egy kulacsot vett, abba vinjakot töltött, és ott lógott a nyakában. Előfordult, hogy a szaxofonos elaludt a színpadon. Láttam, ott voltam a közelében. Zenésztársa integetett, hogy ne fényképezzem le, amikor alszik, de ezt is megörökítettem. Amikor azonban fel kellett állnia szólózni, akkor előrement és megmutatta mit tud, azután visszament aludni. A történethez persze az is hozzátartozik, hogy a Duke Ellington-zenekar ötven év alatt egy napra se ment szabadságra, mert folyton felléptek valahol. Új tag akkor került az együttesbe, ha valaki nem bírta a strapát, vagy elhunyt – mondta Dormán László, és egy másik legendához, Art Blakeyhez fűződő emlékeit is felelevenítette.
– Ez is Belgrádban történt. Bementem hozzá egyik képemmel, amely őt ábrázolta dobolás közben. Szemügyre vett a fotót és azt mondta nem jó, mert ő sötét bőrű és a háttér is sötét. Erre mutatott egy képet, amely fotóstúdióban készült róla, kivilágított háttérrel. Elmagyaráztam neki, hogy a fesztiválon nem rohangálhatok a háta mögé fehér lepedővel, mert az őrök azonnal kidobnának. Belgrádban legtöbbször fekete volt a háttér – hallottuk a fotóművésztől, aki szerint a zenei élménynek nem kell feltétlenül hangosnak lennie.
– Miles Davis zenéjén nőttem fel, akinek Duke Ellington azt ajánlotta, hogy inkább legyen fogorvos, mint az apja, mert túl csendesnek tartotta trombitásként. Bill Evans zongorista is szeretett halkan játszani, de felismerhető volt a játéka, ha csak pár hangot is ütött le. Bill Evanst 1976-ban fényképeztem le, négy évvel a halála előtt. Egyik alkalommal intett a hangosítónak, hogy vegye le a hangot, de ő nem tette meg. Elmentem hátra, megkerestem a hangosítót és megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy Bill Evans és a közönség is arra kéri, vegye le a hangosítást, a zongorista halkan akar játszani, adja meg ezt neki. De ő csak okoskodott, hogy a munkáját végzi, és ami halk, azt bizony ki kell hangosítani. Végül rendőröket hívtak és kidobattak, mert ordítva veszekedtem vele. Azóta is inkább olyan koncertekre megyek, ahol nincs hangosítás – mondta Dormán László.
Forrás: Magyar Szó
