Kimaxolták a (nem csak) irodalmi Kolozsvárt
A Fiatal Írók Szövetsége és az EMIL közös rendezvénysorozata Kolozsvárra fókuszált, irodalomban, kulturális reprezentációkban. És mindent megtettek, hogy egy jó kép álljon össze.
“árdeli tűnt Athén” címen két napos „irodalmi tanácskozást” szervezett Kolozsváron a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ )és az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL), melynek során a város különböző kulturális és társadalmi reprezentációit kutatták változatos eseményekkel, amelyek között helyet kaptak olyan irodalomtörténeti előadások, amelyek a város irodalmi, irodalomtudományos erőterét vizsgálták a 19. századig visszamenőleg, könyvbemutatók, kerekasztal-beszélgetések, családias slam-poetry, mindenféle egyéb. A FISZ által kezdeményezett akció korántsem alkalmas arra, hogy széles spektrumú kulturális diagnózist adjon a városra, de a két nap alatt számos probléma merült fel, számos közös gondolkodási tér telítődött tartalommal, beszélgetések születtek, egyáltalán a közös vagy a felkérésre megtörténő elgondolkodás aktusai egy pillanatra bevilágították Kolozsvárt, mint témát, helyszínt, életérzést.
Az esemény Norman Manea könyvbemutatójával vette kezdetét. A Kötelező Boldogság (FISZ-Jelenkor) a szerzőnek már a negyedik magyarul is kiadott regénye, a fordító, Vallasek Júlia és Doru Pop író jelenlétében mutatták be, a beszélgetést Demény Péter moderálta. Vallasek elmondta, az összes fordítása közül ez volt a legnehezebb, főleg a román szöveg sajátos ritmusát átadni. Doru Pop arról beszélt, hogy bár Manea a rendszerváltás előtti diktatúráról ír, olyan, mintha az amerikai emigrációba magával vitte volna a cenzúrát. Amiben mégis különbözik kortársaitól, az az, hogy ő nem a rendszer allegóriáját akarja megmutatni, hanem apró és hétköznapi történetekben éreztetni a regresszív működéseit, nem démonizálja az államdiktatúrát, hanem számára fontosabb megérteni a mechanizmusait.
Ezután irodalomtörténeti tanácskozás kezdődött, ahol az előadásokat T. Szabó Levente kezdte, aki Kolozsvár első komparatisztikai folyóiratáról beszélt, amely egy nagyon szerteágazó szakmai kapcsolati hálóra épült, és amely például az első roma fordítókat foglalkoztatta, és a legtermészetesebb módon voltak a szerkesztőségi körökben nők is. Szabó Levente előadása rámutatott arra is, hogy az unió Erdéllyel jelmondat csak 1848-ban volt természetes, a hatvanas évektől elkezdtek megjelenni kritikai hangok ezzel kapcsolatban, Kemény Zsigmond volt az egyik, aki felszólalt az unifikáció ellen, szerinte ugyanis nem kellene a két dolognak ugyanazt jelentenie. A korban amúgy is egyre erősebb lett a Kolozsvár-Budapest kultúrellentét, a helyiek sokszor az erdélyi kezdeményezéseket féltették (A Korunk például megszűnés szélére került az olcsóbb, gyorsabb magyarországi termékek miatt), vita volt a két nemzeti színház státuszáról, stb., s mint ilyen, a transzilvanizmus nem Trianon után kezdődött, hanem a helyiek már ekkoriban erőteljesen próbálják a saját erdélyiségüket definiálni. A hetvenes évektől indult “komparatisztikások valamiképpen ebből a bipolaritású vitából akartak kikerülni, amikor egyre heterogénebb indíttatásaik lettek. Terveikben volt például a Reszket a bokor mert Petőfi-vers lefordítása a világ minden nyelvére, sőt, nyelvjárására is.
A két napos eseménysorozat egyik központi alakja kétségkívül Tompa Andrea volt, aki nem csupán beszélgetésen vett részt Visky Andrással, hanem két előadás is foglalkozott a Tompa-regények térkonstrukcióival, elnarrált Kolozsvárával, Bányai Éva és Uri Dénes is ezt vezették fel. Tompa regényei könnyen nevezhetőek Kolozsvár-regényeknek, az eddig megjelent regények, együtt a hamarosan megjelenővel tulajdonképpen a város története is, a szereplők fiktívek, de néha a helyiek számára jól beazonosíthatóak. Aki Tompa-regényeket olvas, az a kolozsvári emberi szövet száz éves lüktetését is tanulmányozza egyszerre. Voltak továbbá más előadások is: Molnár Illés például Visky András Ha megH című kötetének Kolozsvári anziksz című ciklusának részleteit vizsgálta, Viskynél a konkrét kolozsvári terek közösségi és családi meghurcolás történeteit hordozzák, a diktatúra alatti szenvedéstörténet bibliai szenvedéstörténetekre rímel,a város kiemelt pontjai, művészettörténeti emlékei pedig gyakran kapnak más fényt ezektől a történetektől, mint ahogy általában a kulturális fényben derengenek. Balázs Imre József a 20. század második felének kolozsvári nyelvezeteit vizsgálta a szerzők szövegeiben, Lapis József a legfiatalabb költők (akiknek jó része ott ült a teremben) verseiben vizsgált toposzokat, Boka László pedig az elcsatolás utáni visszatelepedőkről beszélt (Bánffy Miklós, Jékely Zoltán, Kuncz Aladár), így gyakorlatilag egyetlen generáció maradt ki kissé, a mostani középnemzedék.
Az első nap zárásaként Kulcsár Árpád első kötetét mutatták be, a harmadik ipari forradalom csöndjét (FISZ, 2017), a szerző Selyem Zsuzsával és a szerkesztővel, Szőllőssy Balázzsal beszélgetett. Mivel azonban ennek a mondatnak nemcsak az írója, hanem egyik alanya is vagyok, elég nehezen tudnék többet mondani erről anélkül, hogy önfényezésbe vagy öngyalázásba esnék. Az eseménysorozat második napja fiatal, Kolozsvárhoz kötődő szerzők beszélgetésével és felolvasásával kezdődött, André Ferenc, Horváth Benji, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Serestély Zalán, Szőcs Petra vettek részt rajta, míg Karácsonyi Zsolt moderált, és igyekezett tartani az ajtót, hogy a Marianumba ne jussanak be azok, akiknek órájuk lenne, mert kicsit átlépte az időkeretet az előadás. A jelenlevő szerzők többnyire azt fejtegették, hogy hogyan írnak Kolozsvár-verseket, mit jelent nekik a város, mennyire megismerhető, hogyan változik a kép a perifériákon, vagy állati perspektívákból.
Az esemény egyik kiemelkedő pontja György Péter esztéta, Kádár Magor egyetemi docens és Selyem Zsuzsa író, egyetemi tanár beszélgetése volt, amely a Kolozsvár-reprezentációk és szimbolizációs stratégiák címet viselte. György Péter négy éve jelentette meg az Állatkert Kolozsváron kötetet, ami az Erdély-mítosz lebontását célozta meg, mostanra azt gondolja, a magyarországi politikum lemondott Erdélyről, illetve soha nem is érdekelte túlságosan annak kultúrája, amint nem teljesítette az a szavazatmaximalizáló feladatát – ez persze nem csoda, a jelenlegi uralkodó politikai osztályt ugyanis a hazai kultúra sem érdekli, hiszen az értelmiség amúgy sem hoz szavazatot, kár rájuk fecsérelni így erőforrásokat. György Péter szerint sosem volt még ennyire egyszerű és ilyen bináris a politikai logika: ha nem hoz szavazatot, nem éri meg. Másrészt a magyar kormány csak a magyar Kolozsvárt akarja, amennyiben akarja látni. Selyem feltette Kádár Magornak a kérdést, hogy médiareprezentációban hogyan látja a várost, nemrég ugyanis a Világbank a legvonzóbb romániai városnak nevezte. Kádár felvázolta, hogy számos ilyen jelzővel illetik mostanság Kolozsvárt: fesztiválváros, fiatalos, a technikai fejlődés paradicsoma, kultúrváros. Szerinte ez a folyamat úgy működik, hogy felerősít a város lakóiban egy képet, amit amúgy is szeretnek magukról, és egy idő után kezdik elhinni, hogy ez valami felsőbbséget is jelent. Kolozsvár kezdi fővárosnak érezni magát. Selyem Zsuzsa felvetette a Kárpát-medencei Tehetséggondozót létrehozó Orbán János Dénesnek és mentorokká avanzsált körének kolozsváriságát, György Péter szerint ez Pesten senkit nem érdekel különösebben, egyszerűen az történt, hogy a Művészeti Akadémiát kétségtelenül humorosan vezető öregúr helyett most találtak egy “virulens, jó retorikai képességekkel megáldott fiatalembert”, aki azonban nem ismeri a helyet, ahol van, annak szabályait, meghatározóit, és ezért rettenetes nagy hülyeségeket beszél. György Péter úgy véli, itt is ez a kérdés, hogy sikerül-e akkora árat fizetni OJD-nek az embereknek, hogy azoknak megérje a szégyen ellenére. Mert ennek a szégyennek, ami a tőlük való pénz elfogadását jelenti, nagyon-nagyon magas ára van, ezért is nem sikerült még kiemelkedő alkotókat maguk mellett tudniuk.
Felmerült még a szolidaritás, annak hiányának problémája, Kádár Magor szerint piaci igényt kell létrehozni rá, hogy a szolidaritás mint termék kelendő legyen, György Péter viszont úgy véli, nem a középosztály kultúráját kellene egyetemeken tanítani, hanem a szegénység kultúráját, a kitaszítottakét, hiszen változás csak így érhető el, oktatással. A két napos eseménysort egy laza slam-poetry est zárta, ami annyira laza volt, hogy még csak nem is volt kikötve, hogy valóban slam legyen, így volt ott Vass Csabától szatirikus novella, André Ferenctől posztdada, személyes, telefonszótárral, helyben írt vers. Aztán Korpa Tamás, a FISZ társelnöke elindult az éjszakában, és a Fellegváron elásott egy időkapszulát, ami az idei fesztivál résztvevőinek aláírását tartalmazta. A tervek szerint tíz év múlva ássa majd elő, szóval akkor majd valakinek újra be kell számolnia egy hasonló eseményről.
A FISZ-re amúgy is megéri figyelni, számos fontos tematikát fognak meg újabban, kreatív konferenciákat, találkozásokat szerveznek, legyen szó a magyar falu poétikáiról, posztapokalipszisről, és újabban lazán lépik át az (ország)határokat, ha a téma megköveteli.