Karaffa Gyula, Nagyorosziban élő költő ezer szállal kötődik a Felvidékhez. Ezen szálak egyike a Börzsönyi Helikon internetes, kulturális folyóirat, amelynek alapító szerkesztője, és amelyben rendszeresen publikálnak szerzők az Ipoly innenső partjáról is.
Legújabb, második verseskötete a Tartozásaim gyűlnek…, mint a cím is mutatja, egy életének delelőjén túljutott férfi számvetése a Sorssal. Ehhez képest nem hiányoznak a kötetből a filozofikus hangvételű versek sem. Ugyanakkor, a költő bizonyos iróniával figyeli és helyezi el önmagát a világban.
Mert, egy életkoron túl rájön az ember, hogy nem érdemes magunkat túlságosan komolyan venni (sőt, magunkat kell a legkevésbé komolyan venni!), mert könnyen belemerevedhetünk egyfajta pózba, ami a világ szemében aztán nevetségessé tehet minket.
Mégis, ami ezekben a versekben a leginkább megfogott engem, az, hogy szerzőjük a magyar irodalomban mindig is jelentős paraszti költészet hagyományait folytatva, a paraszti élet hétköznapi tevékenységeiben is felfedezi a költészetet. Egy gyümölcsfa elültetésében így látja meg a pálinka filozófiáját, vagy az ostorfonást összehasonlítva a versírással, az előbbit találja hasznosabbnak.
Fúvott üveg, olaj, szarvasgomba
Piacon jártam.
Egy Lökött Gombász
a meséskönyvemért négy,
diónyi szarvasgombát adott.
(Ez tényleg lökött, gondoltam,
de hálásan gondolok rá.
Aki a gombát és a könyvet szereti,
rossz ember nem lehet.)
Lábszaga van – mondta a lányom,
aki még nem látott ilyet,
aztán a szarvasgombás-tejszínes
tésztát úgy falta,
mint a háborút járt hazatévelyedett.
– Akkor most mi drága ételt eszünk?
– Nagyon – mondtam – A legdrágábbat,
hiszen ízlik.
Egy került a szószba,
egyet nyersen szeleteltem a tésztára.
Kettőt fájó szívvel ugyan,
de szétdaraboltam,
és fúvott üvegbe tettem,
rá olajat.
Három napja érik.
Már az olajnak is lábszaga van.
Mesés.
A kötet a szerző magánkiadásában jelent meg.