Isten mutatja az utat, csak fogni kell a hullámokat
Smidt Róbert, szőgyéni fafaragóművész a magyar hagyományok megőrzését szolgáló művészi munkája elismeréséért márciusban átvehette a Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést, Áder Jánosnak, a Magyar Köztársaság elnökének kezéből. Útkeresésről, jelekről, alkotói szabadságról, magyarságról beszélgetünk Robiék kertjében. A közeli fáról egy feketerigó figyel – nem állja meg, hogy minduntalan bele ne szóljon a beszédbe. Ilyenkor nem tehetünk mást, őt hallgatjuk, elbűvölve.
Életre szóló élmény egy ilyen díjátadó…
Valóban. Felemelő érzés volt, hogy ott lehettünk a feleségemmel a Pesti Vigadóban. Amikor bemutattak és átvettem a díjat, nagyon meghatódtam. Hogy ilyen díjjal jutalmaztak, az csak azt jelentheti, értékelik, amit csinálok. Ezután meghitt fogadáson vettünk részt, ahol elbeszélgethettünk néhány kitüntetettel is.
Ki tudsz ragadni egy pillanatot az életedből, ami eldöntötte, a fafaragás felé orientálódj?
Először is elmondhatom, hogy ha nekem fiatal koromban azt mondja valaki, hogy a fafaragásból fogok megélni és még sikereim is lesznek, egyszerűen kinevetem. Ám, ha figyelünk a jelekre, egy magasabb hatalom rávezet a helyes útra. Fiatal koromtól kezdve szerettem rajzolgatni, festeni, és rengeteg időt töltöttem a közelünkben lévő asztalosműhelyben. Már ott rácsodálkoztam arra, milyen nagyszerű dolgokat lehet a fából kihozni. Egy alkalommal az alapiskolából a Csehországban található lednicei kastélyba látogattunk el. Máig emlékszem, mennyire megfogott ott egy könyvtári képcső, mely egyetlen hatalmas rönkből volt kifaragva, a fokoktól a korlátig. A mestert, aki készítette, megvakították, hogy többé ne tudjon ilyen mesterművet alkotni. Mikor, úgy öt éve, újra ellátogattunk a kastélyba, akkor tudatosult bennem, talán ez a lépcső vezetett engem az utamra. Egyébként vallom, hogy minden ember alkotónak születik, kenyeret dagaszt, bort készít, ír – hogy kiből mi lesz, azt majd a jó Isten eldönti. A későbbiekben az itthonról vitt alapok és a Komáromi Építészeti Szakközépiskola alapos felkészítése a szakmára, olyan hamuban sült pogácsának bizonyult, amit az ember egy életen át visz magával és soha el nem fogy. Értékes dolog volt az életemben a šumavai katonaság is. A laktanya mellett fűrésztelep üzemelt, ahonnét finom mentolos fenyőillat áradt, ami csak tovább mélyítette a fa iránti vonzalmamat.
Úgy tudom, 17 éve faragsz…
Igen. Első munkám Szőgyén címere volt, majd Tatára, testvérvárosunk emlékparkjába faragtam térplasztikát. Láttam a tatai fafaragót, Ernő bácsit, hogy megél a munkájából. Ezt követendőnek tartottam volna, de az ember nem lép addig, amíg biztos a munkája. Ám a jó Isten úgy egyengette az utam, hogy kényszervállalkozó lettem, és lassan jöttek a megrendelések is. Első, úgynevezett hivatalos munkám a barti temető tölgyfakerítése volt.
A megrendelők mennyire kötik meg a kezed és milyen arányban hagynak alkotói szabadságot?
A többségnek elképzelése sincs, pontosan mit akar. Kilencven százalékban rám bízzák a kigondolást, ami jó, hiszen azért vagyunk alkotók, hogy megmondjuk a hogyant. A legnagyobb megmondója annak, meddig lehet nyújtózni, az a pénz. Sokszor annyiból, ami van, nem is lehet megcsinálni, de az ember mégis elkészíti. A legszebb munkák azok, amiket nincs, aki megfizessen. Nagyon szeretem például a szőgyéni temetőben a hősök pici emlékművét, vagy az Ajka-Padrakút-i emlékművet. Itt egy bányásznak állítottunk emléket, akit 1966-ban végeztek ki az 56-os forradalom alatti cselekedetéért. Ő volt 56 utolsó áldozata. Ilyen esetben szó sincs pénzről, csak tisztességről. Nem szóltak bele, hogy nézzen ki, olyat próbáltam alkotni, ami a legjobban kifejezi a bányászok szenvedését – hatméteres monumentális alkotás kerekedett belőle. Vagy itt a másik eset. A csatai Hábel Gyuri bácsitól tudtam meg, hogy egy a II. világháborúban elesett székely fiú van eltemetve a csatai temetőben, de nincs síremléke. Ekkor jutott eszembe, van nekem előkészítve egy kopjafám a saját jelrendszeremmel. Ráfaragtam a nevét és odaajándékoztam az ismeretlen katonának. Négy hónap múlva csomagot kaptunk Erdélyből, telve csodálatos kézimunkákkal. Kiderült, a húga küldte (nem is tudtuk, hogy van testvére), és azóta tartjuk a kapcsolatot. A meglepő, hogy a hölgy férje szintén fafaragó volt. Emma néni elküldte nekem a hagyatékát, hogy nálam jó helyen lesznek. Ilyen csodák is történnek a munkám során.
Hogyan fogsz hozzá az alkotáshoz? Beleásod magad egy-egy korba, valamely személy életébe – ha jön a konkrét megrendelés?
Ilyenkor az agyam még éjjel is dolgozik. Amíg a komáromi trianoni emlékmű megalkotódott, 8-10 vázlat volt a fejemben. Természetesen kell ismernem a kort, ha személyről van szó, az életútját, mert e nélkül nem születhetne autentikus alkotás. A legjobb ötletek a templomban, a szentmisén jönnek. Ott érik be – ez kell!
Elmondok ezzel kapcsolatban egy történetet: A pilisszántói Csillagösvény legelső alkotása Nimród volt. Szörényi Leventével, aki megálmodója volt az ösvénynek, azon lamentáltunk, hogy nézzen ki. Én ott, helyben lerajzoltam, hogy képzelem el, bár fám még nem volt hozzá. Tetszett Leventének a rajz és ebben maradtunk. Mikor megjött a fa, rárajzoltam az alakot azzal, hogy reggel nekikezdek a faragásnak. Azon az éjjelen lázban dobáltam magam az ágyban, izzadtam, alig vártam, hogy reggel legyen. Hajnalban kijöttem a műterembe, legyalultam a felrajzoltat és csak úgy jött, szinte magától, a rajz, amit utána kifaragtam. A Leventével való első és második találkozás között nagyjából két hónap telt el. Nagyon izgultam, hogy fog erre reagálni. Jött Levente nézi, nézi, majd megszólal: de te nem ezt rajzoltad a papírra..! De ez isteni jó! – folytatta. Ennél jobban ezt nem lehetett volna megformálni. Igen, ezek azok a rezgések, melyekre figyelni kell, amikor egy felsőbb hatalom sugalmazza a hogyant. És ez a szobor vezetett végig a Csillagösvény összes alkotásán, gond nélkül.
Egy szobrász azt nyilatkozta, szeret időtálló anyagokkal dolgozni, de a fa nem tartozik ezek közé. Te hogy vélekedsz erről?
Vallom, nem is szabadna az örökkévalóságnak dolgozni, csak a mának és a közeljövőnek. Ha majd az utókornak tetszik valamely alkotásom, megóvják, tetőt tesznek föléje, restaurálják. Székelyföldön máig állnak ötszáz éves kapuk, amiket nem kezeltek. Itt jegyezném meg, hogy a székelykapuk tulajdonképpen magyarkapuk, amelyek Gyetvától kezdődően az egész magyarlakta vidéken megtalálhatók voltak. Vannak erről autentikus rajzaim az 1800-as évekből – Béláról, Zsigárdról, Perbetéről, amiket a Magyar Királyi Építészeti Főiskola hallgatói készítettek. A magyarkapu honfoglalás kori kultúránk része – élet és halál kapuja. Ezek a kapuk aztán csak a székelyeknél maradtak fenn, mégpedig azért, mert az 1700-as években adót vetettek ki minden építményre, amelynek fedele volt, de a székelyek, mint határőr- és katonanemzet adómentességet élveztek. Nálunk visszasorvadtak és eltűntek a fedeles, díszített kapuk. Temetőkultúránk is zord, hideg. A fakeresztnek nincs mása, mert a fában lélek van. 120 évig szolgál és csak egy marék por marad belőle, ugyanúgy, mint az emberből.
A fafaragás komoly szellemi és fizikai munka. Hogy relaxálsz?
Bizony, a napi több ezer ütés nyaki és deréktáji fájdalmat okoz. Ha már nagyon fáradt vagyok, szellemileg és testileg egyaránt, kimegyek vadászni, vagy csak járni egyet a természetben. A munka mellett pedig a Kossuth és a Pátria rádiók adásait hallgatom, főleg zenéket. Szeretem a rockot, a komolyzenét, az autentikus népzenét, de az operát is. Nem vagyok teljesen egyedül munka közben – a feketerigó nekem fütyül, a harkály pedig velem kalapál. A múltkor elbűvölve hallgattam – hármat kalapáltam, ő hármat kopácsolt, én négyet, ő is négyet…
Most min dolgozol?
Egy tíz négyzetméteres domborművön, a címe: Himnusz. Több mint 300 emberi alak, jelenet, csata, a magyar történelem egybevonva – mint egy nagy olvasókönyv. Itt is Levente a tanácsadóm. Nyárra kellene elkészülnie. Jó, hogy most már van határidő, mert az idén öt éve, hogy dolgozom rajta. A magyar nemzet kapja, és 10-12 kiállítás után kerül végleges helyére.
Na, és ami a legfontosabb, az családom szeretete, megértése, támogatása és a jó Isten óvó keze! Ezek nélkül nem tudnék létezni…
Bokor Klára
Forrás:
Szabad Újság, 2016. április 27.
