Kárpátaljáról alig jut el Magyarországra hír, ha mégis, az a háborúról szól, pedig ott is működik irodalmi élet. Erről, és a határig merészkedő könyvekről kérdeztük Csordás László kritikust.
Már jó ideje a négy fal között élek, körülvéve magam különböző szövegekkel. A nyaram egy része olyan visszaemlékezések, naplók, emlékiratok olvasásával és szerkesztésével telt, amelyek női és férfi nézőpontból mesélik el a kárpátaljai magyarok malenkij robotra és a sztálini lágerekbe való elhurcolását. Elképesztő, milyen kegyetlenségek történtek Szolyván, Szibériában vagy Ocsamcsirában abban az időszakban, és még ettől is elképesztőbb, hogy ezekről a személyes sorsmetszetekről mennyire keveset tudunk, beszélünk. Ha valaki a mindennapjait kvázi-remeteként ilyen szövegek olvasásával tölti, az kihat a lelki világára is. Most éppen ezeket a tapasztalatokat próbálom feldolgozni, hogy a csend, a hallgatás helyett – amit mélyen belül érzek – a megszólalás különféle formáit kereshessem. Amikor kilépek az ajtón, persze, én is érzem és látom az értelmetlen háború okozta változásokat ebben az országban. Nem lehet nem észrevenni például, mennyire megdrágult az élet. A mindennapok részévé vált a rácsodálkozás a folyamatosan emelkedő árakra, a hivatalos fizetőeszköz, a hrivnya fokozatos elértéktelenedésére, illetve arra, hogy a fiatalok a katonai behívótól való félelmükben, az alacsony bérek vagy az általánossá váló munkanélküliség miatt külföldre mennek vendégmunkásnak. Ha három szóban kellene összefoglalni a mindennapi élet tapasztalatait ma, Kárpátalján, akkor azt mondanám: szegénység, kiábrándulás, leépülés.
Egy ilyen közegben nem naiv dolog olyan „felesleges dolgokkal” tölteni az időt, mint az irodalom?
Ha „felesleges dolognak” gondolnám az irodalmat, biztos az lenne.
A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnöke vagy. Milyen tevékenységet tud folytatni a társaság, végez-e műhelymunkát, képes-e alakítani a helyi irodalmi életet?
Általában abból indulok ki, hogy egy pályakezdő kárpátaljai magyar fiatal semmivel sem tehetségtelenebb, mint mondjuk egy kolozsvári, egy pozsonyi, egy újvidéki, egy debreceni vagy éppen egy budapesti. Ha mégis mutatkoznak eltérések a teljesítmények között, akkor ezek az ingerszegény környezetnek tudhatók be elsősorban. A főleg helyi fiatal pályakezdőket tömörítő Kovács Vilmos Irodalmi Társaság ezért azt szeretné elérni hosszabb távon, hogy Kárpátalján is legyen folyamatos, minőségi irodalmi élet. Ezért tartunk rendszeresen műhelymunkákat, ahol a legfontosabb és éppen aktuális irodalmi kérdéseket, valamint a frissen megjelenő műveket beszéljük meg. De emellett író-olvasó találkozókat, felolvasásokat, kerekasztal-beszélgetéseket és vetélkedőket is szervezünk, nem csak és nem feltétlenül kárpátaljai szerzőkkel. Ezekből kiindulva: igen, szeretném azt hinni, hogy a KVIT kezdeményezései képesek alakítani a helyi irodalmi életet, és azt is, hogy a ma még átugorhatatlannak tűnő árok, amely Kárpátalja és a többi magyar régió között húzódik, végül illúziónak bizonyul.
Nem egyszer mondanak olyat, hogy erdélyi magyar irodalom vagy vajdasági magyar irodalom, de kárpátaljai magyar irodalomról alig hallani. Szerinted mi lehet ennek az oka, miért kezelhetik ennyire a periférián a magyarországiak az ottani irodalmat?
A probléma összetett és árnyalásra nem igazán van itt hely, de leginkább a kárpátaljai régió kulturális zártságával érvelnék. Alig van olyan helyi szerző, aki folyamatosan jelentős, a kánonképzéshez is köthető magyarországi folyóiratban vagy könyvkiadónál publikálna. A művek éppen ezért nem vagy csak nagyon ritkán, rendszertelenül jutnak el az ottani olvasókhoz, legyen szó egy könyvesboltba betérő alkalmi érdeklődőről vagy a határon túli irodalmakra odafigyelő szakmabeliről. Persze nem egyszer a minőség is hagy kívánnivalót maga után. Nagyon kevés olyan szöveg jelenik meg e régió vonzáskörében, amely felülemelkedne a magyarországi viszonylatban közepesnek tekinthető szinten. Az a néhány szöveg pedig, amely megérdemelné a figyelmet a magyarországi olvasótól is, mert valóban izgalmas és párbeszédképes, gyakran elvész a közepes vagy rossz szövegek tengerében, éppen a helyi irodalmi intézményrendszer nem megfelelő működése miatt.
Ajánlanál néhány, szerinted olvasásra érdemes szerzőt és könyvet?
Penckófer János Hamutherjével kezdeném az ismerkedést, aztán Nagy Zoltán Mihály kisregényével, A sátán fattyával folytatnám. Megismerkednék még Vári Fábián László Széphistóriák, Fodor Géza Erdőn, mezőn gyertyák és Berniczky Éva Várkulcsa című köteteivel. Ezekhez Balla D. Károly A hontalanság metaforái című gyűjteményét olvasnám el, bevezetésként.
Ha elfogadjuk, hogy jól elkülöníthető irodalom működik Kárpátalján, milyen regionális jegyeket említenél, amitől sajátos és egyedi?
A kérdésre azért nehéz válaszolni, mert nem egyértelmű, mit értünk elkülönítésen. Elég, ha arra gondolunk, hogy Németh László mennyire ellentmondásosan viszonyult saját korábbi véleményéhez, amelyben még amellett érvelt, hogy külön sorsnak külön irodalom kell. Én úgy látom, hogy a 20. század második felében kialakult és máig fenntartható egy körülhatárolható, történetileg hol zártabb, hol nyitottabb regionális kánon, amit kárpátaljai magyar irodalomnak nevezhetünk, és amelynek kontextusában bizonyos művek mélyebben nyílnak meg a befogadó számára, mintha nem feltételezné e kánon létét és érvényét.
A magyarországi könyvek eljutnak hozzátok? Hogyan szerzitek be az itt megjelenő műveket?
Amikor lehetőség adódik rá, utazásaim során szerzem be a könyveket Budapesten vagy Debrecenben, máskor felajánlások vagy baráti gesztusok által jutok hozzá friss folyóiratokhoz, kötetekhez. De így sem mondhatom, hogy mindig naprakész tudnék maradni. Különben nagyon nehézkesen jutnak el hozzánk a magyarországi könyvek. Azok a helyi könyvesboltok, amelyek magyar könyveket kínálnak, egyre csak zsugorodnak. A nagyszőlősi magyar könyvesbolt például – mikor legutóbb láttam – két-három polcnyi, tizenöt-húsz éve kiadott könyvet jelentett. De a beregszászi és az ungvári magyar könyvesbolt kínálata is meglehetősen gyér. Azért az beszédes, hogy egyetlen komoly magyarországi kiadó sem tartja fontosnak, hogy könyvei rendszeresen jelen legyenek Kárpátalján, valamelyik könyvesboltban. Így viszont egy pályakezdő egyetemista vagy főiskolás, aki szeretné megismerni a kortárs (össz)magyar irodalmi színteret, eleve olyan hátrányból indul, amelyet később is alig tud leküzdeni.
A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság nem próbál magyarországi kiadókkal olyan szinten kapcsolatba lépni, hogy a könyveik eljussanak a kárpátaljai olvasókhoz?
A KVIT irodalmi szervezetekkel és szerzőkkel próbál kapcsolatba lépni elsősorban. Azok a könyvek, folyóiratok, amelyek így kerülnek hozzánk, legtöbbször ajándékként jutnak el az olvasókhoz. Ez persze nem oldja meg a könyvterjesztés problémáját. Reálisan nézve: arról kellene meggyőzni a magyarországi kiadókat, hogy ezer forinton jóval alul adják át friss könyveiket az itteni boltoknak (az esetleges vámot és/vagy adót nem is számítva), mert a harminc-negyvenezer forintnak megfelelő átlagfizetésekhez viszonyítva egyszerűen nem tudnának megvenni magasabb áron könyveket az emberek. Erre komoly állami támogatás nélkül alig van esély. Az ukrán államtól pedig, amely a magyar nyelvű tankönyvkiadást sem akarja éppen támogatni Kárpátalján, a te szóhasználatoddal élve: naiv dolog lenne ilyesmire várni…
A tervezett Bezárkózás vagy határátlépés? című második köteted szövegeiről, magáról a könyvről elöljáróban mit árulnál el?
A kötet megközelítőleg négy-öt év szellemi útkeresésének dokumentumait tartalmazza majd. Az írások nagy része a két címbe emelt fogalmat tematizálja és járja körül. Régóta foglalkoztat a bezárkózásnak és a határátlépésnek, mint vágynak és kényszernek a természete. Úgy látom, bizonyos szövegek ennek a két fogalomnak a dinamikájában is megragadhatók, újraolvashatók. Csak remélni tudom, hogy az ebben a kötetben kínált értelmezési javaslatok által új perspektívából is láthatóvá válik a probléma.
A Magyarországra költözés szerepel a terveid között? Vagy mindenképp Kárpátalján maradnál?
Sok dolog szerepel a terveim között, de az átköltözés nem. Ameddig még lehet, szeretnék Kárpátalján maradni. Persze nincs ebben az elhatározásban semmiféle hősies póz. Egyszerűen arról van szó, hogy minden ideköt. Identitásom része a legalább tíz éve le nem mosott ablak látványa az Ungvár felé tartó “elektricskán” éppúgy, mint a többnyelvű, városi piacterek színes forgataga. Ezer szállal kötődöm ehhez a régióhoz, és nem tudom, ezek nélkül mennyire lennék képes meghatározni önmagam.
Forrás: http://kulturpart.hu