A szlovákiai magyarság az immár közel egy évszázados története során nem egyszer volt kénytelen azzal szembesülni, hogy amiért nem harcol meg, vagy amit nem teremt meg magának, azt bizony a (cseh)szlovák állam – még ha kötelessége is lenne – magától sohasem kínálj fel. Így van ez a szlovákiai magyarok tudományos intézményrendszerével is, hiszen ha Szlovákián múlna, ilyesmivel ma sem rendelkeznénk, noha az egyenlőség elve és a befizetett adóink révén minden jogunk megvan azokra.
Pedig a saját tudományos intézményrendszer, benne az egyetemmel (amely lényegében az egyetlen kivétel a fenti megállapítás alól), a tudományos szakintézetekkel, tudományos folyóirattal elvitathatatlan része kell, hogy legyen egy teljes életet élő közösség mindennapjainak. Nem csoda, hogy a szlovákiai magyarság sorsfordító pillanataiban mindig előkerült ez a téma. Mint például 1968-ban, amikor először került kidolgozásra egy nemzetiségi kutatóintézet, vagy más elképzelések szerint egy „Csehszlovákiai Magyar Tudományos Akadémia” tervezete. Mint ahogy napirendre került a rendszerváltás előtti „erjedés” időszakában is, amikor az Új Mindenes Gyűjtemény indított ankétot a szlovákiai magyar tudományosság jövőjével kapcsolatban.
Bizonyára nem volt véletlen, hogy az Új Mindenes Gyűjtemény által elindított diskurzus mozgatója az a Tóth Károly volt, aki aztán néhány társával együtt 1996-ban megalapította a Fórum Kisebbségkutató (akkor még Társadalomkutató) Intézetet. A közelmúltban elhunyt Karcsi példája így arra ébreszthet rá bennünket, hogy egy közösség számára milyen fontosak azok az egyének, akik nem várva az állam – amúgy sem érkező – kegyére, maguk teremtik meg azt, amire a közösségnek szüksége van. Úgy, ahogy Karcsi létrehozta azt a Fórum Intézetet, amely, hála az ő elszántságának, ma a kárpát-medencei magyar tudományos intézményi hálózat legstabilabb szlovákiai pontja, s amelynek – s ez legalább ilyen fontos – a felvidéki magyar közösségen belül is ismertsége és tekintélye van.
A Selye János Egyetem és a Fórum Kisebbségkutató Intézet megléte azonban még nem adhat okot az elégedettségre. Főleg akkor nem, ha tudatosítjuk, hogy a szlovák állam ez utóbbi fenntartásához semmivel nem járul hozzá, csupán – sikeres pályázatok esetén – annak egyes programjait támogatja. S mai köztársasági elnökünknek sem jut eszébe az, ami egykori elődjének, T. G. Masaryknak, akinek egymillió koronás adományából jöhetett létre 1931-ben az a tudományos és művészeti társaság, közismert nevén a Masaryk Akadémia, amely – ne beszéljünk most a színvonalról – a két háború közötti szlovenszkói magyar világ egyetlen ilyen intézménye volt. A Masaryk Akadémiát a második világháború után a Szlovák Nemzeti Tanács feloszlatta, vagyonát, épületét elkobozta. Szép gesztus lenne bármely mai szlovák közjogi méltóságtól, ha legalább a jelképes kárpótlást támogatná.
A szlovákiai magyar tudományosság persze sokkal erősebb attól, mint amit a két már említett intézmény, az egyetem és a Fórum működése alapján gondolnánk róla, hiszen a pozsonyi, kassai, nyitrai tanszékeken, akadémiai intézetekben rendkívül sok értékes és kiváló tudósunk dolgozik – nem beszélve a Magyarországon vagy más országban tevékenyekről. Jó lenne, ha ők is nagyobb figyelmet kapnának a hazai nyilvánosságtól, s persze az is, ha azt a szakmai potenciált, amellyel rendelkeznek, direktebb módon is a közösség szolgálatába tudnák állítani. Bár így, a média reflektorfénye nélkül is azt teszik – csak a közvélemény erről keveset tud.
Visszatérve Tóth Károly emlékéhez: Karcsi mindig intézményekben gondolkodott. Rendszerváltó generációs társaitól világosabban látta ugyanis, hogy a kivívott szabadság és demokrácia kevés, ha az mellé nem építjük ki azokat az intézményeket, amelyek által élni tudunk a szabad világ lehetőségeivel. Ez az ő elévülhetetlen érdeme, amely révén kitörölhetetlenül beírta magát a felvidéki magyar tudományosság modernkori történetébe.
Megjelent a Katedra folyóirat XXIV/3. (novemberi) számában