Találkozás Cséfalvay Ágnessel

B. Vida Júlia Emberek
Találkozás a Példakép-díjas Cséfalvay Ágnessel

csefalvay_agnesAz Erős Nők szervezete által életre hívott Példakép-díjat elsőként Cséfalvay Ágnes, a dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás megálmodója, létrehozója és motorja kapta meg. Ebben a törékeny kis asszonyban, akit az élet sokszor megpróbált, rengeteg erő és optimizmus lakozik.

Hogyan fogadtad az elismerést?

Nagy meglepetés volt, amikor a Femine Fortistól felhívtak, hogy jelöltek a Példakép-díjra és szeretnék, ha elmennék Fülekre, a díjátadóra. Ott derült ki számomra, hogy én lettem a díjazott. De még előtte napokig azon gondolkodtam, hogy miért vagyok én erős. Az egyik barátnőm szerint azért, mert nem roppantam össze, pedig mennyi mindenen keresztülmentem már. S mindent meg tudtam oldani. Az oklevélen, amit kaptam, szép idézet van Csáth Gézától: „A női lélek nem alkot, hanem megért. Nem okoskodik, hanem megérez. Nem tud, hanem megsejt.” Ez igaz rám is, hiszen soha sem gondolkodtam azon mit, miért teszek, csak éreztem, hogy valamit tennem kell. A díjjal járt egy gyönyörű nyaklánc is. Nagyon jólesett az elismerés, kellemes délutánt töltöttünk együtt.

Hogy érzed, kötelez téged ez a díj valamire?

Erőt ad ahhoz, hogy amit már régóta halogatok, abba belevágjak. Évek óta tologatjuk magunk előtt a támogatott munkahelyek és lakások létrehozását. Szándékosan nem a védett jelzőt használom, hiszen akkor a sérült embert védenénk-óvnánk, helyette mindent elvégeznénk. A támogatottal viszont kifejezem, hogy nem hajolok le és nem kötöm be a cipőjét, hanem ahhoz fogom hozzásegíteni, hogy tanulja meg bekötni. Ezeknek a fiataloknak nem arra van szükségük, hogy megmondják nekik, mit csináljanak, hanem támogatásra. Bennünket, szülőket egyre inkább foglalkoztat az, mi lesz gyermekeinkkel, ha mi már nem leszünk itt. Nagy álmunk, hogy legyen valami hasonló, mint amit Németországban láttunk. Ott kiskortól kezdve, a korai fejlesztéssel indulva, felnőttkorra a sérült gyermekek nagy részénél elérhető, hogy szinte teljesen önállók legyen. Természetesen ez függ a sérültség fokától is.

Te úttörőnek számítasz abban is, ahogy hozzáálltál halmozottan sérült lányod neveléséhez. Harminc évvel ezelőtt sokkal nehezebb volt elfogadni és elfogadtatni a másságot.

Nekünk, Ági lányommal nagy szerencsénk volt, hiszen már egészen kicsi korától megadatott a segítő kéz, és én azt a segítő kezet mindig el is tudtam fogadni. 1986-ban született, ami tudjuk jól, még egy egész más rendszerű világ volt, mint ez a mostani. Mégis, már akkor részesült korai fejlesztésben. Ez nem is volt tudatos, de mivel egészségügyi iskolát végeztem, fokozatosan felismertem azt, hogy a fejlesztés az ő esetében kulcskérdés. Ám ahhoz, hogy én ezt szülőként jól tudjam csinálni, irányításra volt szükségem. A pozsonyi Matulay intézetben megmutatták nekem, hogyan foglalkozzam a gyermekemmel. Mivel előtte bölcsődében dolgoztam, sokáig írtam is, hogy Ági a többiekhez képest mit tud és miben van elmaradása. Szerencsére akkor már működött itt, Dunaszerdahelyen a pszichológiai tanácsadó, így aztán rendszeres megfigyelés alatt volt. Nyolchónapos korában csak két hónappal volt lemaradva a kortársaitól. Nagyon jóleső érzés volt, hogy tudtam, ez behozható, vagy valamilyen szinte korrigálható. Amikor például kiderült, hogy neurológiai diagnózisa is van, a doktornő nagyon röviden és érthetően elmagyarázta, hogy kellő foglalkozással ez korrigálható. Nekem ezzel akkora erőt adott, hogy szorgalmasan végeztem vele a gyakorlatokat. Mellette rendszeresen jártunk szakorvosokhoz, többek között a szemészetre. Egy alkalommal meg is kérdeztem a kórház akkori főorvosától, hogy találkozott-e olyan esettel, mint a lányom. Őszinte volt és megmondta, hogy a praxisa során még nem. Kaptam tőlük támogatást és elismerést is. Ági lányom esetében a prognózis az volt, hogy valószínűleg a kisagysérülés miatt nem fog járni, beszélni. Ám egy doktornő azt mondta nekem, a gyereknek az a legfontosabb, hogy a szülő kitartson mellette. Megint megerősítést kaptam abban, hogy nekem kell a lányommal törődnöm, és nem adhatom intézetbe. Annál is inkább, mert Ági kívánt gyermek volt. Úgy érzem, viszonylag önálló emberkét tudtam nevelni belőle. Igaz, ebben sok munka volt.

Említetted, hogy németországi tanulmányutad során alkalmad volt megtapasztalni, hogy élnek ott az értelmileg akadályozottak. Mit szűrtél le belőle?

Valóban, láttam ott velem egyidős sérülteket önálló életet élni. Munkába jártak, párkapcsolatban éltek, önállóan laktak. Ami a legjobban megragadott, hogy a legnagyobb ilyen támogatott otthon a kisváros központjában, szem előtt volt. A városlakók minden nap látták őket, találkoztak velük. Ott már akkor sem működött a kiskorúsítás intézménye. Ott meg lehetett kérni valakit, például a szomszédot, hogy segítsen aláírni a papírt, intézni a hivatalos ügyeket. Mindenkinek abban és annyit segítettek, amennyire sérültségi foka alapján szüksége volt. Több támogatott munkahelyen is jártunk, például vasaldában, vagy olyan műhelyben, ahol ágyrostokat készítettek. Mindenre figyeltek. Ha valakinek például epilepsziája volt, akkor sisakot tettek a fejére, és úgy dolgozott. Az egyik kifőzdéjükben olyan tisztaság és rend volt, mint egy ötcsillagos szállodában. Azon a tanulmányúton meggyőződtem arról, hogy a támogatott munkahely és támogatott otthon rendszere a gyakorlatban is működik. Ági lányom is tudna dolgozni, mint ahogy több sorstársa is, csak a kezük alá kellene adni a munkát.

Hogy lehetne itt, akár Dunaszerdahelyen is megvalósítani hasonlót?

Sok minden kellene hozzá. Természetesen legfőképpen pénz. S nem mellesleg, piacot kellene találni a termékeknek, amit gyermekeink a műhelyekben készítenének. Ami viszont már adott, hogy közülük szinte mindenki nagykorú, és mind dolgozni akarnak. Saját szemükkel látták 2010-ben, hogyan dolgoznak a hozzájuk hasonlók másutt. Látták a mintát, tudják, hogy erre ők is képesek lennének. Az évek óta működő készségfejlesztő osztályban rengeteget tanultak. S ami nagyon fontos, megszoktak egy rendszert, ami esetükben még fontosabb, mint egészséges kortársaiknál.

Ezek szerint hosszú lesz még az út, hogy egy újabb nagy álom valóra váljon?

Igen. De valahol el kell kezdeni. Minél előbb. Addig, míg a gyermekeinknek még vannak kialakult munkavégzési szokásaik. Gyermekeink iskolákat végeztek, tudnak életrajzot írni és dolgozni szeretnének. A családban nem tudnak kibontakozni, és nem tudnak a társadalom hasznos részévé válni. Bennük is él ez a vágy. Talán az anyukáknak, a szülőknek is az lenne a jó, ha lenne egy külön életük, netán dolgozhatnának. A változást, a leszakadást nehéz megszokni, főleg a szülőknek. Pedig saját érdekünkben önállóságra kell nevelni a gyermekeinket.

Az álmok teljesülnek, csak akarni kell. Álmom volt, hogy legyen egy társulásunk, aztán, hogy legyen egy klubunk. Megvalósult. Tovább kell álmodnunk, s akkor biztos sikerül. A lehetőségek tárházának ajtaja nyitódik, csak ez folyamat nem olyan gyors. Meggyőződésem, hogy nincs is értelme létrehozni valamit, amit később nem tudnánk fenntartani, ami nem lesz életképes. Társulásunk sikerének a titka, hogy mindig meghallgatjuk a gyermekeinket, hogy ők mondják el, mit szeretnének. A jó példa ragadós, de egymástól is sokat tanulnak, például szavalni, festeni. Már kiállításunk is volt a gyermekek műveiből. Azt vallom, hogy intézményesítsünk, de úgy, hogy igényeik és képességeik ne hátrányt jelentsenek, hanem előnyt.

Forrás:
B. Vida Júlia
2016.04.03.  
 

szu_logo-1