IV. rész
- Jó eredményeket értem el a szabadidőszociológiával. Történt egy érdekes, mondjam úgy egy rendelés. A 60-as években volt egy világfelmérés a szabadidőről. Egy Szalay Sándor nevű magyar szociológus vezette ezt a világszintű kutatást a szabadidőről, mi kimaradtunk ebből. Akkor még nem nézték jó szemmel Romániában ezt a szociológiát. Amikor rendbe jött a helyzete, felmerült, hogy csináljunk mi is egy ilyen kutatást. Akkor én megcsináltam ezt a kutatást országos szinten, szabadidő vizsgálatra, s ez volt Romániában az első országos méretű kutatás a szabadidőről. Ebből doktoráltam. A kettő egymás mellé került: tehát a faluszociológia, és mellé a szabadidő szociológiája, amely városban, falun, mindenütt létezik, csak másképpen. A szabadidőszociológiában is volt egy pár újításom, ami nagyon érdekes dolgokat vetett fel. Egészen addig a megelőző időkbe, a vizsgálatok úgy történtek, hogy szabadidő, fiatalok, öregek, nők, férfiak. És ezzel be volt fejezve. Én a következőt állítottam fel: 0-tól 24:00 óráig, (…) és a vizsgálat szerkezete. Nem azt vizsgáltam, hogy mit csinált tegnap szabadidőben, hanem a mit csinált az idejével 0:00 órától 24:00 óráig. S akkor ő beírja azt, hogy 0:00 órától alszik egészen reggel fél 6-ig. Fél 6-kor felkel, mosdik, borotválkozik, öltözik, így tovább… út, munkahely, és így. És itt, na két újdonság jött: egyszer 24 órát 10 percenként lemérve, de azon belül primér, szekundér és tercier idő. Pl. Ön 0:00 órától 6 óráig alszik. Ott nincs másodlagos, harmadlagos, szekundér, terciér tevékenység, csak az alvás. 6 órakor felkel, borotválkozik. Itten a fő tevékenység az, hogy borotválkozik. Igen ám, de szól a rádió. Ez már egy szekundér tevékenység, s akkor beírja, 6 órától 6:20-ig borotválkozás, testápolás és rádióhallgatás. 20 perc reggeli, rádióhallgatás, beszélgetés feleséggel, gyermekkel. Már három tevékenység. Kocsiba ül, rádióhallgatás, kocsihajtás és figyeli az utat, a környéket. Szinte minden percében a napnak legalább kétféle tevékenység van, de néha három. Hány óra ez? Napi 24 óra mellett még be kell jegyezni még 15 órát: rádióhallgatás, beszélgetés, tudom is én… még nem tudom mennyi főzés, gyerekre felügyelés. harmadlagos, terciér tevékenység, esetleg még másik is. Ezzel teljesen megváltozik az idő-mérleg. Az, ami a szokásos, a minden megkülönböztetés nélkül készített, régi időmérlegek, egészen addig amíg én csináltam, azokba ez volt: mosdok, reggelizek.. de hogy szól a rádió, hogy beszélgetek a feleségemmel, hogy figyelem a gyereket, hogy be van-e takarózva, mit tudom én… minden… a 24 óra így kitágul 30 órára. Egy teljesen más szempont és más ez az időmérleg hétfőn, amikor kezdődik a munkahét, más ez az időmérleg csütörtökön, amikor még a hét közepe, a teljes üzem, és más pénteken, amikor már jön a sábesz, jön a (…), és más szombaton, és más vasárnap. Mikor már vége van a szabadnapnak, és a szívbajosok java része vasárnap este kap szívrohamot, mert jön az a nyomorult hétfő. A hét minden napja más. Más a férfinak, más a nőnek, más a gyereknek. Ezzel felborítottam az addigi időmérlegeket, ezzel kitágult a primér, szekundér, terciér tevékenységekre, és megváltozott így is. De úgy is megváltozott, hogy mennyi a szabadidő egy hét alatt, mert más a szabadidő mennyisége hétfőn, amikor egy csomó dolgot el kell intézni, mert múlt héten nem intéztem, más a szabadidő csütörtökön, amikor laza, és más pénteken, amikor szorongat, mert elakarok menni a strandra, mindent elintézni. És más télen és más nyáron. És így tovább és így tovább. Ezzel teljesen átszerkesztettem az ember időmérlegét, s az ember idejét, ami nagyon érdekes visszhangot keltett a szakmában, itt ennél az asztalnál, itt volt a Tampei-i egyetem rektora, Max Caplar, Floridából, hogy ketten, együtt tartsuk az ő egyetemén, ahol ő rektor, ketten együtt tartsuk a kurzust az időről, ilyen szemlélettel. És már ott álltunk, hogy megyek, mikor a minisztériumtól megkaptam a választ, hogy mehetek akkor, mikor nálunk nincs oktatás. Hát amikor nálunk nincs oktatás, náluk pláne nincs. Úgyhogy (…) na ezek az eredményeim a szakmában. Ennek köszönhettem aztán az akadémiai címet, mindenfélét, továbbá pedig ennek köszönhettem rengeteg meghívást egyetemekre, Skóciától Moszkváig, (…) és így tovább. S aztán egy hosszú együttműködés 90 után, Németországból 4 agráregyetemmel, Aberdeen Skóciából, Párizs: a Sorbonne-nak 4 központjával, Rennes, Bretagne, akkor (…), Kanada, Torontó, Kanada, Montréal, Kanada, Németországban (…) amelyik egy országos német intézmény volt, 89 után terjesztette ki a munkáját K-Európára és Ázsiára, K-Európán keresztül. Tehát a volt kommunista országokban a mezőgazdaság átalakítására. Frankfurt mellett van a központja, és oda hívtak meg engem szaktanácsadónak. És mint ilyen, kb. 8 évig dolgoztam velük, Lengyelországba, Magyarországon, Szlovákiába, Oroszországba, Kazahsztán, Azerbajdzsán, Franciaország és még egy csomó helyen. Ennek voltak ilyen csoportjai, akik mondjuk elküldtek bennünket Kazahsztánba. S akkor ott felmértük a szovjet utáni helyzetet, s jelentést tettünk nekik, amit ők Esbjerg-ból, Frankfurt mellett van a ő központja, azt a jelentést ők még átdolgozva letették a mezőgazdasági és külügyminisztériumnak. Hát én ezzel jutottam ahhoz, hogy nagyon sok helyen ismertem meg a mezőgazdaságot. Közben persze, idehaza, itten, itthon voltam. Itt rengeteget számított nekem az, hogy közben dolgoztam a régi Szabad Szó-nál. és mint ilyen, a Dunától nagyjából Szalontáig, az egész nyugati térséget alaposan bejártam. Maga tudja mit jelent az ujságíró munkája. Ez a legkisebb zugába eljut a világnak, ahová senki más. Így ismertem én meg ezt a vidéket, az egyetemi évek során pedig Udvarhely, Székelyföldet. Tehát egy elég nagy területen volt alkalmam megismerni a falut s a mezőgazdaságot.
- S milyen volt a falu, a magyar falu abban az időben illetve a mezőgazdaság?
- Érdekes volt. Még viselte a régi falu hagyományainak megmaradt részét. Az a falu még magyar volt és hiteles falu volt. egy példát mondok: Móricz Zsigmond, akit mindenki úgy ismer mint író, Móricz Zsigmond rendszeresen járt Erdélybe. Cólostokkal, centiméterrel mászkált a szekerek alatt, s mérte meg ezeket. Ugyanazt a szekeret, azt a paraszt szekeret, Kocs községbeli, Kocs-i szekeret, ami már Mátyás korában megvolt, világszabadalom, hogy elfordul az eleje a két kerékkel. Na ez a falu, amelyik ezt a szekeret kitermelte, a szűgyhámot amelyik kitermelte, a magyar mezőgazdaságot kitermelte. A (…) piros-tarkát, az úgyn. vaca (…) romînească-t, ez Bonyhádon született, ez a magyar piros-tarka. Kitermelte az erdélyi kopasznyakút, ami azért kellett minden családba ott legyen, hogy ha van egy beteg gyerek, egy frissen szült asszony, aki frissen szült gyereket, egy beteg öregember, hogy legyen néhány tojás, mert a baromfi vész a kopasznyakú tyúkot nem pusztítja el. És a szürke (…) marha, a máramarosi borzderes, a mangalica, ez akkor még mind megvolt. És megvolt az akkori gondolkodás is. Bánság és a Székelyföld tele volt gazdakörökkel, gazdaszervezetekkel. A hangyaszervezet a négy év, Bécsi döntés utáni fellendülésben a hangyaszervezet országos birodalom volt, mielőtt aztán ez mind mind tönkre ment.
- Hogyan tekint ma a térség mezőgazdaságára, a magyar gazdakörök tevékenységére?
- Nem szívesen beszélek róla, mert ezek a gazdakörök utolsó perceiket élik. Itt volt 17 gazdakör, Kis Károly rengeteget dolgozott. Ő is kolozsvári végzős volt. Ha én az első végzősök közé tartoztam a háború után, ő az utolsó volt, aki még magyarul tanult. Ide került, a feleségének a falujába, Újszentesre és 93-ba vagy 92, 94-be jött ehhez az asztalhoz, hogy támasszuk fel a gazdaköröket. Hát nyugdíjas lévén nem volt más, közbe az agronómián tanítottam tovább, de olyan sürgős elfoglaltságom nem… és szívesen beálltam mellé. 17 gazdakör volt és működtek. Utána ő elköltözött Élesdre, a fiához, ott lakik, ezek a gazdakörök ma nem léteznek, nem dolgoznak. Némelyik itt-ott megvillan, Pusztakeresztúr, Ótelek, ahol összeomlottak, egy súlyos baj történt ott. felépült az a gyönyörű központ, és az ótelkieknek nem szabad bemenni oda. Hogy mi történt, az az ő dolguk. Zsombolyán volt egy elég jól működő gazdakör, most már csak nyomaiban létezik. Végváron valami felvillant, ugyanúgy felvillant a Bega mentén. Szapárifalva, Igazfalva, főleg Igazfalva, ott egy nagyon ügyes fiatalember van, és Bodón is van valami életecske. Ennyi. Holott, a szervezet, a gazdaszervezet megvan. Benkő Zsolt és a társai egy irodát tartanak, csak nem tudom, mit csinálnak. Nem hallom, nem látom a jelenlétüket, de erről ne beszéljünk. Nem az én dolgom. Most talán van egy kicsi remény, az elnök vállalt egy előadássorozatot a rádióba. De a mozgalom az más. Az nem egy önképző kör. Nem azt kell megtanulni, hogy hogy szemezzem az almát, ha almát termesztek, hogy oltsam a szőlőt, hanem hogy mit termesszek, és mit adjak el és hogy. Gazdálkodni kell, ez a feladat. Talpon maradni. A magyar gazdálkodók itt a megyében kiszorultak a piacról. Tessék elmenni a piacra, egy árva magyar hangút, s egy árva magyar terméket nem talál a temesvári, s a lugosi vagy a (…) piacokon.
- Önt Temesváron mindenki jól ismeri, hiszen évtizedeken át a közélet szereplője volt. Mi késztette arra, hogy jelen legyen ott, ahol történik valami a temesvári, bánsági magyar közösségben?
- Sokan voltunk.. sokan voltunk s még mindig elég sokan lennének, ha hívják őket, hogy csináljanak valamit. Nézze meg, mennyi mulatság van, s mennyi bográcsos, s ilyenkor mindig elmondom, nagyon jó a bogrács, nagyon jó a tánc, csodás dolgokat művelnek ezek a gyerekek az eszterlánc, a búzavirág szegedi segédlettel. Gyönyörű dolgokat… de! Valami kell középen: ahhoz, hogy bogrács legyen, disznót kell tartani. Ahhoz, hogy sajt legyen, tehenet kell tartani. Azt mondják hogy „nem érdemes”. Másnak miért érdemes? Azoknak akik soha életükbe nem jártak Bánságba, s a kolhoszba jöttek cselédnek Moldovából, azoknak miért érdemes ezen a piacon lenni? És a mi embereink… az én sógorném Kanadába lakik, Torontó mellett. Ezelőtt vagy 4-5 évvel elromlott a tűzhely, a villanytűzhely, vasárnap. „Mit csináljunk, gyorsan kell a szerelő”. Hív egy szerelőt, fiastól jön, nagy fia van, 16-18 éves, magyar. Hova valósi? Bodói. A felesége Keresztúr környéki. Évente szoktak hazajönni, Kanadába élnek, mesélik, hogy Minessotában találkoztak a Bodóról elszármazottak, több mint százan voltak. Bodón már szinte senki sincs. Éveken át Kis Károllyal jártuk ezeket a falvakat, könyörögtem, ne adják el 200 márkáért a hektár földet, mert már akkor 15.000 márka volt Ausztriába. Most eljutottunk az 5.000 euróhoz hektáronként, de ezekben a falvakban egy csomó magyar ember elkótyavetyélte a földet, és senkire nem hallgatott, pedig nagyon kellett volna. Most a maradék földet kéne megtartani, mert az is megér 4.000 eurót, nem eladni, hogy legyen orvosságra pénz. Ezt meg kéne beszélni. Készül most a tisztségváltás az RMDSZ-be, megbeszélni, hogy a bánsági magyar gazdakör létezik, vagy csak a neve van és Kis Károlynak a heti jelentkezése arról, hogy jövő héten mit csináljunk a kertbe. Amit mondott, hogy itt-ott sürögtem, másokkal együtt, sokakkal. Java részük már kikopik, mert elmegy az élet. Már olyanok is, mint Tácsi Erika, számomra fiatalok, számomra fiatal Matekovics Gyuri… hát hogy én hogy kerültem, s mások ebbe… úgy, hogy mikor 15 éves voltam, a Magyar Népi Szövetségbe, Aradon, az ifjúsági szervezetbe voltam. Nahát annak éppen 75 éve. 75 éve valahol ott voltam, mert valahova elhívtak, hogy nem tudom én… egy versmondástól kezdve a falu életéig valamibe szóljak bele. Az RMDSZ alapítóokmányát én írtam (…), Domokossal beszélt az öreg Toró, javasoltam elnöknek Bodó Barnát, hát már Barna is mindárt 60-on túl van, nem tudom, hogy kerültem bele… úgy, mint maga, úgy, mint mások, mert magyar. Semmi más. Ez elégséges szempont, de ebbe minden benne van!
V. rész: Séta az Úri utcában
- A Tigris utca és az Úri utca sarkán áll az a ház, amelyben annak idején Méliusz József lakott.
- Igen, itt született 1909-ben, és elköltözött a nagyvilágból 1995-ben. Szóval 84 évet élt. Egy ideig itt lakott, és később Bukarestbe költözött, és írta többek között a Város a homályba regényt, ami híres és igen olvasott volt. Más műveket is írt. Műfordító volt, irodalomkritikus, és persze író. Ez volt Méliusz József.
- Ön is itt lakott a közelben, ismerte őt személyesen?
- Én nem ismertem, mert kisgyerek voltam, ő már akkor elköltözött, de apám, szüleim ismerték még, és persze ő írt nekik is a Temesvári Hírlapba, amely aopám szerkesztette újság volt, de én személyesen nem ismertem Méliuszt, csak a regényét és írásait.
- Induljunk el itt az Úri utca árnyékos oldalán…
- Igen… az utca végén itt állt az a katolikus ifjúsági ház, a gyárvárosi ifjúságnak itt volt egy díszterem, színpaddal, előadások voltak, összejövetelek. Én is szerepeltem a színpadon mint kis óvodás, nagyanyámnak az utca végén volt egy német nyelvű óvodája és az év végén, úgy június- júliusba itt rendezték az ünnepélyt, és hát én is színpadra léptem, mint kisgyerek. A színpad háta mögött volt egy lakás, és ott lakott később Fodor József is, aki a későbbi római katolikus, gyárvárosi templom plébánosa. Rengeteg könyve volt itt, és 44-be, mikor bejöttek az oroszok, ezek a könyvek elkallódtak, nem tudom hogy, eltűntek, és sajnos egy nagy érték volt. Nagy szónok is volt, mert sokat olvasott. És négy nyelven is tudott prédikálni: magyarul, németül, románul, sőt franciául is. Később egy szövetkezetnek voltak itt a műhelyei, sajnos megszűnt itt a művészi tevékenység. Még látni itten a díszterem ablakait is (félbeszakít)
- Igen, a régi épületből már csak egy falrészlet van meg, új építkezés folyik éppen…
- Igen, ez maradt itt meg sajnos… hát lehetett volna itten egy nagy művészeti aktivitást is létesíteni, de megszűnt. Most más szelek fújnak, más aktivitás felé törekednek mások. Ez a ház itt, ahol ide érünk, itt volt egy pékműhely, és úgy hívták hogy Kis, és idehoztuk, édesanyám, vagy én is, mikor már nagyobb gyerek voltam, kenyeret, beadtuk, ő megsütötte, és másnap reggel megkaptuk. Nagyon jó kenyér volt és sokan jártunk ide, nemcsak a saját kenyerünket, hanem a péknek a kenyerét is megvásároltuk. Később elköltözött ebből a városnegyedből (…) és azóta már nem tudok róla semmit. Itt is egy épület volt, amit látom most lebontottak… (félbeszakít)
- Itt a sarkon….
- A sarkon, itten, lakások voltak, arrébb pedig egy élelmiszerüzlet volt, és nagyon hasonlított édesanyámra az eladónő, és sokszor összetévesztették, és az utcán megkérdezték, hogy „tojás van, kolbász van?” … mondta „nem, hátnem én vagyok az eladó”, „jaj bocsánat”… nagyon hasonlítottak: ugyanaz a hajviselet volt, ugyanaz a hajszín, a termetük, és ez is megszűnt, ez a bolt már nincs itt, és az épület se… nem tudom mi lesz itten.
- Itt szembe velünk, a 9-es szám alatt egy nagyon szép épület látható…
- Igen-igen…
- Máló vakolata ellenére még mindig őrzi az egykori szépségét
- Igen, egy történelmi épület ez, nem tudom kié volt. Látom, megjavították a tetőzetet, de a vakolatot is rendbe kéne hozni, ezt az épületet, mert nagyon-nagyon látványos, és egy műemléknek is tekinthető.
- Igen, valóban, még így is nagyon szép. A tetőt teljesen kicserélték, és úgy látom, hogy az ablakokat is. Új ablakok vannak, úgy hogy talán megújul ez is (félbeszakít)
- Igen… Menjünk tovább, itt a bal oldalon, abba a kis épületbe, a kapun bemenve, hátul az udvaron lakott, úgy hívták hogy Bukovics Szvetozár, ez volt a Temesvári Hírlap kifutó fiúja – mi úgy neveztük és édesapám, hogy Bimbi.Ő volt az, aki elvitte az újságokat a postára, föladta, minden ilyen adminisztratív problémákat oldott meg. Ő szaladt ide-oda, kifutó fiú volt. Ő szerb volt, de gyönyörűen beszélt magyarul, de csak később költözött ide, nem mikor apámnál dolgozott, hanem később a 60-as évekbe. Sokszor találkoztunk és el-elbeszélgetett még ahol ő dolgozott apámnál a nyomdába. Ez a sarok épület, ezt is egy kicsit rendbe hozták, itt lakott egy fiú, úgy hívták hogy Mazács Ervin, aki bélyeggyűjtő volt, és mint gyerek sokszor találkoztam vele, és ide jöttem, és sokszor cserélgettük a bélyegeket és ő tanított meg, hogyan kell bélyeget gyűjteni, és besorozni egy katalógusba, egy nyilvántartásba. Mazács Ervin piarista diák volt, és többet már nem tudok róla. Menjünk végig az Úri utcán, és nemsokára oda érünk egy házhoz, ahol lakott Fitos bácsi, akinek egy nagy kertje volt és a kertben fügét termesztett, és eladta, mikor megértek, persze nyitott ablaknál soha nem engedett be a kertbe, és emlékszem rá, hogy mindig pipált. 60-70 éves lehetett, s mikor az ablaknál állt, a pipa mindig a szájába volt és füstölte, és „tessék, itt van a gyümölcs, itt van a füge”. Lemérte és mindig kaptunk friss és nagyon jó fügét. Ez volt a Fitos bácsi. Persze már kijavították az épületet, és már nem is látszik az az ablak, ahol ő valamikor itten adta a gyümölcsöt. És a másik oldalon van egy épület, ott lakott egy bádogos, úgy hívták hogy Szauer. Ennek volt egy lánya, a Klári, aki zongorázott, nagyon szépen, és hát idősebb volt mint én… elmentem az ablaka előtt és ő gyakorolt és megálltam és hallgattam, és csodáltam a művészetét. Nagyon jól játszott, de nem tudom, hogy mi lett vele, hogy sikerült további életfutása a zenei téren. Ez az Úri utca nem volt aszfaltozva, hanem macskakövek voltak és nagyon nehezen lehetett itten közlekedni. Még szekérrel, alig voltak taxik, de azok is nagyon ráztak, amikor itt közlekedtél. Most megint a baloldalon látszik az a fehér épület, a barna kapuval, ott volt egy csokoládéüzem. Gyártott olyan csokoládét, mint a (…) Braskovics, persze nem olyan kvalitást, de egyszer apám bevitt és a tulajdonos odakészített és megkóstoltatott egy pár bonbonnal. Az emeletes ház mellette, ott lakott a Kuráko (?!) ügyvéd, aki a városházán volt titkár az 1950-es, 60-as években, és a felesége pedig patikus volt, szemben a nagy postával. egy nagyon-nagyon szép nő volt és nagyon kedves volt, és nagyon szépen szolgálta ki mindazokat, akik odamentek a patikába. Én is sokszor mentem oda, és nagyon-nagyon kedves volt. Itt vagyunk az Úri utca 20-as szám előtt, sajnos ez már lebontva áll itt, újra fogják építeni, nem tudom hogy ki lehet itt az új tulajdonos. Itt lakott családjával Rámer Imre, a Katolikus Ifjúsági Egyesület dalárdájának elnöke, aki a műkedvelő színjátszások előadásának többségét is rendezte. Lánya, Gizella, 1939-ben született, a temesvári magyar vegyes líceumban érettségizett, majd esti technikum iskolába járt. Műszaki rajzolóként dolgozott a temesvári tervezőintézetben. 1963-ban házasságot kötött a verselgető Kató Sándorral. Rámer, azaz Kató Gizella több verse jelent meg a Temesvári Magyar Szó hasábjain, azután közölt meséket, költeményeket, mitológiai írásait és rajzait. Ezt más lapokba is jelentette meg, mint pl. az Aradi Szemlébe, az Új Szóban és a Vita Catolica Manatusban. 2007-ben kiadott apám emlékére, és 2008-ban az „Ígéret” c. megjelent könyvében idézte fel szülei alakját, a családi ház és az Úri utcáról írt emlékeket. „Apám valóságos temesvári lexikon volt: ismerte minden utcáját, szinte minden házát.” – Így jellemezte apját, Rámer Imrét, a letűnt múltban visszapillantó lánya, Kató Gizella, az írónő. És szembe, a másik oldalon, abba az épületbe lakott egy orvos, Henning Róbert, aki szintén az óvodába járt a nagyanyámhoz, és mikor már orvos lett, ő asszisztens volt az egyetemen, persze mert kiakart vándorolni Németországba, nem tudott tovább fölmenni a ranglétrán, de nagyon-nagyon jó orvos volt és sokszor nagyanyám mikor beteg volt, eljött, meglátogatta és ezt és ezt tanácsolta. Ez volt Henning Róbert. Ő se él már, Németországba költözött, és meghalt ottan. A következő épület, itt a jobb oldalon, itt lakott Ligeti Sámuel ügyvéd, ez volt a Temesvári Hírlap felelőse, akkor mikor nagyapám 1924. februárjában meghalt. Ő vezette a lapot, 1926-ig, míg apám befejezte a lipcsei tanulmányait, a könyvkiadás, és nyomda és szerkesztés és ezt a tudományt. Szóval itt lakott Ligeti Sámuel, és sokszor apámmal ide jöttünk látogatni, és „mi van? Mit csináltok, hogy vagytok?”. Majdnem úgy tekintettem mint egy családtagot, ezt a Ligeti Sámuelt.
- A lap-alapító kije volt önnek?
- A nagyapám. Mihály volt, Pogány Mihály, ő volt az alapítója a Temesvári Hírlapnak. Ő Győrből származott, és meghívták egy menyegzőre ide, és ott megismerte a nagyanyámat, azaz az ő feleségét, és elvette, és elköltözött Győrbe. De a nagyanyám szülei, ő zsebei volt, „gyere vissza, gyere közelebb, legyél itt Temesváron”, és akkor ide jött Temesvárra, és találta a főszerkesztő helyettesi állást, 1903-ba, és két év múlva ő lett a főszerkesztő. És később a lap tulajdonosa is lett. És hát egy híres lap volt, nemcsak Temesváson olvasták, hanem egész Erdélybe, Magyarországon is, sőt, Amerikába is voltak olvasói, és ez a kifutó fiú, ez a Bimbi, ő postára adta, még oda is küldte az újságokat. Sajnos ez az újság 1938-ban megszűnt, politikai okok miatt. Pedig nagyon-nagyon olvasott volt, Karácsonykor és Húsvétkor 60 oldala jelent meg, különben úgy 8-10 oldalas volt heti mindennapon.
- Milyen példányszámban jelent meg ez a lap?
- Én azt mondom, hogy úgy kb. 2000 példányszám, de utána kell nézzek, mostmár nem emlékszem erre. De nagyon olvasott volt, és cikkeim vannak, nem az egész, de nagyon szép írások voltak, Karinthy Frigyes, Erdős René, és aztán később eljött oda Markovits Rodion, aki szerkesztő volt, aki nagy befutott ember volt, ő írta (…), a Sánta farsangot, és persze a híres Szibériai garnizont. És miután megszűnt a lap, akkor ő a Szabad Szónál dolgozott, és engem tanított magyarul, apám szerződtette és jött délutánonként. Elbeszélgettünk egy órát, kettőt, a Szibériai garnizonról és megtanított magyar kifejezésekre… akkor én lehettem úgy 8-9-10 éves és 1848. augusztusában, akkor én 13 éves voltam, hazajön apám sírva, s azt mondja meghalt Markovits Rodion. Hírtelen, szívrohamba halt meg, s volt a temetésén és-és sírva jött haza és nagyon fölrázta ez az esemény… (félbeszakít)
- Megrázta…
- Igen… szóval ez volt a Ligeti Sámuel háza, és itt, a Sámuel háza mellett lakott Majtényi Erik, az jobban mondva Mann Erik, mert a szüleit úgy hívták hogy Mann, és én is ide jártam nagyanyámmal, mert ismerte a Mannékat, Eriknek a szüleit, de Eriket nem találkoztam vele, mert akkor fiatalkorába elkapták, és egy lágerbe hurcolták, és ott volt. Később, amikor kiszabadult, persze megismertem, és a nevét megváltoztatta Majtényira, és innen, sokszor, amikor mentem a villamossal, ő is a baloldalon, a Josif Vulcan utcára mentünk a villamosmegállóhoz és ottan találkoztunk. Ő ment az akkor román újsághoz, és én meg mentem az iskolába. Később Majtényi megházasodott. A sarkon túl, abba a házba lakott Lőrincz Olga, Lőrincz Eleknek az egyik lánya. Sokszor jártam Lőrinczékhez is, Lőrincz Elek székelyudvarhelyi volt, és adótisztviselő volt, és átmentem hozzájuk, galambok voltak ottan, nyúlak, és mikor már Majtényi elvette Olgit, bementem hozzájuk a szobába, és látom egy logarlécet. És Erik elkezdett magyarázni, és megtanított ilyen apró számtani műveletekre, „és ide toltam és oda toltam, és látod, ezt mérnökök használták…” – és akkor kaptam kedvet, hogy én is mérnök legyek és használjam ezt a logarlécet és beváltottam ezt az akaratomat, és mondom, talán Majtényi volt az első, aki arra serkentett. (nevet). Később ő elköltözött Bukarestbe, és itt, meg kell hogy említsem, hogy ő írta azt a híres könyvet, Hajóharang a Hold utcában.
- Ez egy önéletrajzi regény.
- Igen-igen. És említette, hogy ő itt végigjárta az utcákat és én is azokon mászkáltam és jártam ide-oda a gyárvárosba, és volt az a híres haranggyár, a Hold utcába, amelyik híres volt és sok harangot is gyártott.
- És itt van a közelben…
- Igen, igen, de sajnos most már nincs ez a gyár… De ez a vidék, ezt írta, ez a negyedet itt, az utcákat, arról írt Majtényi Erik, és mind épületekről, és sok… sok emlékeket tudott felidézni nekem újra.
- Őt miért hurcolták el?
- Mert ő baloldali politikát folytatott, mint fiatal.. és hát akkor nem volt az ilyesmi szabad és tiltva volt, és hát bezárták, de nem börtönbe, hanem egy lágerbe, s ott dolgozott. Azt hiszem Tîrgu Jiu-ba volt.
- Az Ön családja mettől-meddig lakott itt az Úri utcában?
- Az anyai nagyszüleim, az Dr. Lihcsend Géza volt, a temesvári kórháznak az igazgatója volt 1920-ig mondjuk, és ott lakott ő is a belvárosba, és volt neki itt, a gyárvárosba, az utca végén – nemsokára oda érünk – , egy ház. Itt laktak nyáron. És mikor meghalt 1928-ban, 78 éves korában, akkor nagyanyám egy német óvodát létesített. Ott tanultam meg németül az első szavam az volt, hogy „hagyjatok békibe!”, de később tanultam meg, és németül jól beszéltem. Én Erzsébetvárosba laktam, a Remus utcában, szemben a Mezőgazdasági Egyetemmel, de sajnos apám ahogy a nyomdát elvesztette, a családi házat is el kellett adni, szóval elvették, és átköltöztünk ide a nagyanyámhoz, és 39 óta itt laktam, egész 1966-ig, mikor elköltöztem Turnu Severinre és a Vaskapunál dolgoztam. Szóval ez egy jó pár évtized, itt ismertem meg a gyárvárost és az utcáit is a gyárvárosnak, a lüktetését és a történetét és mindent, ami itt történt.
- És az Úri utca személyiségeit…
- Igen, a személyiségeit… szóval itt voltak az írók, Méliusz (…) József, Ligeti Sámuel, akkor Majtényi Erik, és említsem meg, apámat is, Pogány Lászlót, aki szintén újságíró volt és író. Szóval ez mondjuk úgy, talán az íróknak az utcája volt. Úri utca, nem urak voltak, de úgy hívták Úri utca. Azelőtt Frőbl utca volt az osztrák-magyar világba, akkor lett Úri utca, aztán később lett Balași, akkor lett Bușteni, és most Bontila utca. Bontila aki egy híres orvos volt, a Kossuth téren lakott, ő volt az egészségügynek az inspektora, ő vigyázott, hol vannak ragályos betegségek és ilyesmivel foglalkozott. Ismertem Bontilát is. Szemben, ott a sarkon van az a ház, ott lakott egy román számtan tanár, aki a (…) tanított, Muraru. S ennek volt egy fia s egy lánya. Na most a lányáról beszéljek, Muri, ő idősebb volt mint én, ő Kolozsváron végzett, s udvarolt neki szintén egy Kolozsváron végzett filológus, aki nem más volt, mint később a Nyugati Egyetemnek a rektora, Eugen Tudoran. Na, itt, ebbe a házba, itt a sarkon, itt lakott Lőrincz Elek és Majtényi Eriknek a jövendő felesége, Olgi. És mi 50 m-re laktunk, és sokszor jöttem ide, mint gyerek, szüleimmel, nagyanyámmal, és nagyon jól ismertük ezt a családot. És szembe volt, úgy hívták, hogy Reiber, ennek volt egy ilyen beton előgyártott üzeme, szegélyköveket, járdafelületeket csinált, és sokszor jártam a udvarba és láttam a gépeket és hogy kavarják a cementet homokkal… és persze 48-ban, mikor jött az államosítás elvették, és a szegény Reiber talán egy évre rá meghalt tüdőbajba. De híres volt a Reiber gyár, és mikor Karácsony volt vagy Húsvét, eljöttek ide és énekeltek neki. A személyzet is nagyon tisztelték, mert nagyon becsületes volt. Na innen kezdve, ez a ház, ahol én laktam 1939-től 1966-ig, most két tulajdonosa van a háznak. Egyszer voltam bent és minden megváltozott. Egy nagyon szép kert volt és ott volt nyáron az óvoda a kertbe, télen pedig nagy terembe ott volt a folytatása az óvodának.
- Közben kiértünk az utca végére, a Bega partra…
- Kiértünk, igen, ez volt az én gyermeki aktivitásomnak a székhelye, innen mentem az iskolába, a Józsefvárosi missziómba, innen mentem a piarista líceumba, akkor később a, úgy hívták, hogy Școala Medie Hidraulica – hidraulikával, mert azt végeztem, miután már megszűnt az egyházi iskolánk. Ez volt. És itt van a Bega-part, ide mentem én sokszor fürdeni, persze nem kellett nekem kabin átöltözni. Így rögtön be a vízbe és úsztam egész a hídig és gyalog vissza. Sokszor a rendőrség is volt a Bega-parton, de mindig a másik parton, nem mind a kettőn. S mikor voltak, én gyorsan átúsztam.
- Nem volt szabad fürödni a Begában akkor?
- Nem-nem, nem volt szabad (nevet), gyorsan, … akkor sem, de én gyorsan átúsztam és nem tudtak elkapni (nevet). Ha itt voltak, én átúsztam a másik oldalra, s akkor jöttek utánam, s én vissza gyorsan, s nem tudtak elkapni… még a ruháim se voltak kint a parton, bent voltak…
- S a rendőrök pedig nem ugrottak be a vízbe…
- Nem (nevet). Nem ugrottak, hát ők fel voltak öltözve és nem tudtak elkapni. És megváltozott is a Bega-part is, épületek is, minden (félbeszakít)
- Viszont azt talán elmondhatjuk, hogy ez a Bega-part előnyére változott meg, szép parkok vannak mind a két oldalon…
- Igen, igen, igen… és azelőtt itt legeltek a tehenek, lovak is voltak, szóval olyan nem városi volt, hanem olyan falusi negyed volt, szóval ez most mind eltűnt, és látszik, hogy egy nagyvárosi folyónak a partja, és úgy is néz ki. Már rendezettebben néz ki, mint régebben.
- S az emlékeket pedig megőrizte az itt lakókról, az írókról (félbeszakít)
- Persze! Persze! Megőriztem, megvannak, és talán le is kéne írjam egy regénybe, novellába, ezen még gondolkozom és mások is javasolták… „hát régi gyárvárosi gyerek vagy, írjál a gyárvárosról!” Ez a jövő dolga…