Albert Ferenc interjú, I. rész

Erdély Interjúk

Albert Ferenc interjú

I.rész

  • Albert Ferenc professzorral beszélgetünk, de tulajdonképpen csak ötödik osztályos kora óta szólítják így, az előtt Bíró Dénes volt. Hogy is van ez?
  • Volt egy család, a férfi sóváradi, katonaként került Kiszomborra, az I. vilgágháború vége fele, az asszony kiszombori, magyarok és kunok gyermeke. Összeházasodtak, s Marosvásárhelyre mentek. Ez volt az apám s az anyám. Csak nem lettek apám s anyám vérbelileg, mert anyámnak nem lehetett gyereke. S így éltek Marosvásárhelyen, míg aztán 29-be anyám elment Csíksomlyóra, ahova évente járt a csíksomlyói bucsú, Mária búcsúra, szeptemberi kisasszonyra. És, ott, az árvaházból kivett egy gyereket, a búcsú másnapján, akit, valakik, aztán később sokmindent megtudtam erről, oda helyeztek az árvaház bejáratához, egy nagyon szép kosárba, nagyon szép pólyába, ami azt jelentette, hogy vaéami jó családból kellett származzon ez a fiúcska. S ezt aztán anyám el is hozta. Akkor nem úgy ment, mint most, ilyen bonyolult irodai eljárársokkal, hanem úgy, hogy a hóna alá csapta a csomagot, és felült a buszra, amivel az asszonyok szokás szerint, Marosvásárhelyről Csíksomlyóra mentek, s rend szerint két napot töltöttek ott: a búcsú tulajdonképpeni napját, s aztán a másodikat, és reggel indultak vissza. És annyit tudott meg akkor, hogy ez egy árva gyerek, nem volt semmi papírja, s haza vitte. Marosvásárhelyen laktak, és a férjét Bíró Dénesnek hívták, s ha már a férje Bíró Dénes, és a gyerek fiú, akkor ez is legyen Bíró Dénes. Hát ez volt  születésem s a keresztnevem. És ezzel indult az életem a Baross Gábor utcában, egy érdekes házban, ahol nagyon sok ember lakott, ilyen egy szoba, konyhás sorházban, egy udvaron. Csupa zsidó kis család, s én voltam az egyedüli, akinek nem volt palyesza. S kérdezték is a gyerekek „neked nincs?”, hát mondom „nekem nincs”. Hát nincs semmi baj, ettől nagyon jól éltünk. Óvodát is jártam a zsidó gyerekekkel, együtt az iskola utcába, amelyik a Baross Gábor utcából nyílott, és a zsinagógával szembe volt, az úgyn. Stefánia Óvoda – ma is megvan, pont úgy néz ki. A Baross Gábor utca a főtérről nyílt, és ment le a Maros fele, a gát fele, elég hosszan. Tehát a város szívébe volt. S mellette volt a Kultúrpalota, egy lutheránus templom a sarkán az utcának, a főtéren, és a Városháza. És hátul, a Városháza mögött volt a Bála Király utca s egy tér, ami azért lényeges, mert mindig oda jöttek a cirkuszok. S egy alkalommal én elcsámborogtam, bámulni a cirkuszistákat. És, mikor haza mentem későn, anyám keresett, azt mondta, ha mégegyszer így elcsámborgok, oda ad a cirkuszistáknak, hogy éljek ott, maradjak ott. Másnap elmentem megnézni, hogy hogy is van. Hát nagyon sivár volt az életük, nagyon csúnyán nézett ki, s én elhatároztam, „én ide nem”. Utána, 25 éves koromig, én cirkuszba nem mentem (nevet). Valamitől úgy belém nyíilalott ez a félelem… na, hát ez volt Vásárhely. Még egy annyit erről a Vásárhelyről, 29-től, 37 végéig, hogy például az utcába, a baross Gábor utcába, nem volt egy román se. Nem volt kivel románul beszélni, kivéve a tűzoltó laktanya mellett, az iparművészeti múzeum, ahol az igazgató Petrinca volt. Egy román család, akiknek volt egy lányuk, az Éva, az nagyjából velem egyivású volt. Éva arról volt híres, hogy nagyon rakoncátlan volt, és reggelenként hisztérikusan kiabálta „sottávét, sottávét!”, s apámnak volt egy Mátyás madara, nagy kalickába, s az is megtanulta, s gyönyörűen tudta kiejteni „Éva, Éva” és „sottávét, sottávét”. Na ennyi volt Vásárhely, még hozzá tenneém azt, hogy a barátok templomába, ahol most a Színház van, a templomot lebontották, ott volt egy elemi iskola, s én ott kezdtem tanulmányaimat. Szántó Róza tanító néni, vigyázó, vezetésével, aki nagyon jó tanító nő volt, és mikor megkérdeztük, hogy miért írják két nyelven a színházi plakátokat, meg még mást is az utcán, akkor mondta, hogy „azért, mert most jöttek ide románok és meg kell tanulni a román nyelvet is, mert ezek nagyon rendes emberek”, s tanultunk is egy verset, első elemibe, máig emlékszem egy pár sorára, hogy „tragi cu pușca, nu ia foc, păsărica cu noroc”. Ez volt életem első román verse (nevet).
  • Az után a család Aradra költözött. Miért?
  • Apám tűzoltó volt, oktatóparancsnok. A tűzoltóság az is ott volt a Baross Gábor utcába, együtt volt a mentőkkel, csakhogy a 30-as évek végefele, már előre elromlott a közhangulat, az állami szolgálatokban bevezették a nyelvvizsgákat. Vasútnál, mit tudom, többek közt a tűzoltóknál is. És ezek a nyelvvizsgák tulajdonképpen arra mentek, hogy kisöpörjék a magyarokat az állami szolgálatból. S volt egy nagyon jó szándékú polgármester abba az időbe, akihez tartoztak a tűzoltók, s egy Dan Deac nevű, s apám egyszercsak bejött, haza, és mondta, hogy behívta a polgármester, s azt mondta, hogy nyugdíjba teszi, mert ezek a mocsok regátiak, máig emlékszem a szövegre, ígyis-úgyis elfogják buktatni a nyelvvizsgát, akármit csinál. És tényleg, nagyon szép nyugdíjat kapott apám akkor, ez a 30-as évek vége fele, valahol 3.000 lej körül volt, ami több mint 3 öl fát jelentett. Marosi, tutaj fát, amit Galócás felől, Aradig hoztak a Maroson, illetve Pécskáig, sőt, egy részét átvitték Makó felé is. Három öl fa, az egy évre vastagon elég volt fűteni, tehát egy, egy havi fizetésből ezt megkapni, ez jó nyugdíj volt. Na persze aztán a háború végén ez úgy elfogyott, mint a hó a tavasszal. Nos, akkor nyugdíjba is ment apám, felköltözünk a Kövesdombra, Marosvásárhelyen, ahogyan a központból az állomás fele megyünk, a Honvéd utca fele, ott baloldalt, egy kis lakónegyed, a városnak akkori szélén. Oda költöztünk. S a meggondolás az volt, így beszéltem apám, anyám a családban, hogy Arad közel van Kiszomborhoz, Makó-Kiszombor-Magyarország, és olcsó város. És akkor, a 30-as évek végefele már, sokat emlegették, egyfolytába, a Horthy korszakra kell gondolni, Imrédy Béla és a többiek, hogy határváltoztatás lesz és persze Arad biztos átesik. Ez, az akkori nyelvezetben, a határok megváltozásának a reményét, éltető reményét, reményeket éltető remény volt. Na, el is költöztünk, és rövidesen, két év múlva, megjött a Bécsi Döntés, miszerint nem estünk át. Azt nehéz leírni, hogy akkor, milyen volt a hangulat a magyarok között. Apám, s az ismerősök, mi Aradon, a legszélső utcában, a repülőtér fele néző, nyugati fertályon, a Bernyávában, a legszélső utcában laktunk, onnan egy mező, s aztán a repülőtér jött, s az alsó temető. Abba az utcába sírtak az emberek. És járta egy hír, hogy talán az akkori bálágyi püspök, Fa Ágoston járt volna méglen, hogy ne adják át Aradot, Temesvárt. Később ez megerősödött a gimnáziumba, ahova bekerültem, ez ott megerősödött, és máig is, az akkori emberek ezzel a hittel élnek. Aradon akkor még nagyon erős volt a magyarság, 75-80.000 főnyi lakosból, 35.000 katólikus, 10-12.000 református, egyéb protestáns, azon kívül zsidók, ezek mind magyarul beszéltek, vagy majdnem mind. Hát ez volt a nemzetiségi összetétel. Az iskola, ahova jártam, a katólikus gimnázium és annak a négy első elemi osztálya, ez egy érdekes jelenség volt, Aradon, a Maros jobb partján, egy csomó, csodálatosan szép középiskola volt, az állami főreál iskola, a Boițen-i? kara most, amelyik bármelyik pillanatban, egy gyönyörű egyetemi épület lehetne, az iparművészeti fa- és fémipari iskola, egy leánygimnázium, kereskedelmi akadémia – ami egy középiskola volt tulajdonképpen, azután még egy középiskola, a templom utcában, a belvárosban. Ezekből az iskolákból repítették, suvasztották ki a magyar gyerekeket, és a magyarság álni akarását, a templommal való összefogását, ennek a hatékonyságát jelzi, hogy a 20-as évek elejére, már megvolt az aradi római katólikus fiú főgimnázium, új épületbe, amit így gyűjtöttek össze a magyarok. Azok a magyarok, akik a Kölcsey Egyesülettel megépítették az aradi Kultúrpalotát, ami ma is a városnak dísze és építészeti erőssége, s egy olyan élni akarás volt ebben a városban, ezt most úgy idézem. ahogy kicsi gyerekként tapasztaltam, anélkül, hogy tudtam volna bármiről többet.
  • És ebben a római katólikus gimnáziumban fordult elő az, hogy Önt nem szólították a névsorolvasás közben, legalábbis nem azon a néven, amelyen eddig (félbeszeakít)
  • A gimnáziumban az történt, mint mondtam, apám jó nyugdíjjal ment nyugdíjas életbe, de aztán a nyugdíja úgy elsorvadt, hogy sváb? kocsiról dolgozott egy kisvállalatnál. És felmerült a kérdés, elemi iskola utolsó osztályában, hogy hova és hogy tovább? S az elemi iskolában, az igazgató-tanító Návrády Ágoston, az kioktatott engem, hogy kétféle út van előttem, lévén, hogy a gimnáziumbeli folytatás az tandíjjal járt volna, vagy az, hogy megyek tovább elemibe, ötödik, hatodik, hetedik osztályba, s valami szakmát tanulok, vagy pedig az, hogy gimnáziumba megyek, s megpróbálok tandíjmentességet elnyerni. A két változatot apámmal megbeszéltük, s anyámmal, és Aradon volt egy gépműhely, Jantó, ezek favágó gépeket gyártottak, amilyet még nem olyan régen lehetett látni (…) egy cirkula és kész. És, hogy ott volna hely, inasnak és így tovább. Meg is beszéltem apám Jantó bácsival, hogy esetleg itt a gyerek, hát jó. De maradt a gimnázium is. Felvételi vizsga első gimnáziumba ez megtörtént, sikeresen, de ahhoz, hogy tandíjmentességet kapjak, egy másik felvételi vizsgán kellett jelentkezni, ami ilyen képességeket, hajlamokat jelentett, mostmár nem tudnám visszaidézni, egy néhány dolgot emlékszem, például azt kérdezték, hogy anyám miért használ fakanalat, mikor rántást kavar. S én azt mondtam, azért, mert az nem süt. De volt még egy pár ilyen kérdés, és ezzel eltelt, és napok múlva jött az ítélet, hogy ki nyerte meg, és a versenyre bocsájtott tandíjmentességet abba az évbe én nyertem meg. Mert minden évbe egy gyeker kapott, s ezt tulajdonképpen a Kölcsey Egyesület biztosította. Most is megvan még az egyik ilyen papírosom. Na, így jutottam be a gimnáziumba, és utána még, két éven át meg-meg nyertem, a harmadik eset után véglegesítették. Ami a nevemet illeti, én Bíró Dénesként szerepeltem az elemi iskolába Vásárhelyen is, Aradon is, és senki nem követett semmi papírost. Anyám mindig bejelentette valahol, valamilyen irodába, s ezzel szépen meg is volt. na most, a gimnáziumban, első osztályban, az első osztályfőnöki órán, egy pap volt az osztályfőnökünk, egy minorita pap, Szalai András, és névsort olvasott, s miutén anévsor lement, megkérdezte, hogy van-e, akit nem olvasott. Én felálltam, jeleztem, hogy itt vagyok. „Hogy hívnak?” „Bíró Dénes”. „Na jó! Szünetbe gyere be a tanáriba”. Szünetbe bementem a tanáriba, és ott, Szalai páter nagyon kedvesen, nagyon figyelmesen, nagyon körülményesen elmagyarázta, hogy „a te szüleid azok nem a te szüleid, nem az édes szüleid, téged (…)házból vettek ki, de nagyon szeretnek tédeg, úgy, mintha az igazi szüleid lennének, és te is szeresd őket ugyanúgy, mert téged úgy hívnak, hogy Albert Ferenc”. Hát engem nem hatott meg az ő szövege, azt hiszem, hogy a tized érzésre tudtam felfogni, csak annyival, hogy megvoltam győződve, hogy nekem ezek nagyon jó szüleim, ennél jobb nem kell, nincs is mit magyarázzanak nekem drámaian, hogy milyen jók. S ezzel, tudomásul vettem, hogy Albert Ferenc, s mikor hazamentem, az írkának a borítékjára felírtam hogy Albert Ferenc, Főgimnázium, I. osztály. Apám feltette az Orczy tetős szemüvegét, megnézte, rám nézett, én ő rá, s ezzel tisztáztuk, soha erről se azelőtt, se azután nem beszéltünk, majdcsak tova az érettségi közelében. Így tudtam meg, hogy Albert Ferenc vagyok. De továbbra is, akárhová kerültem, persze az utcába és a barátok, azok mind Dénesnek szólítottak, én ma is Dénes vagyok, pedig semmi közöm ehhez a névhez, azon kívül, hogy az apám Bíró Dénes volt, a nevelőapám, sóváradi, ahol szinte a fél falu Bíró volt, na, így lettem Albert Ferenc.

II. rész

  • Ön már gimnáziumi diák korában otthonosan mozgott az aradi bárók körében, hogyan került a Neumann családhoz?
  • Nemcsak a Neumann család volt. Abba az időbe, tanárok, a gimnáziumi tanárok, ezek nem tartottak magánórát, ez rangon aluli dolog volt. Még ha szegény is volt a tanár, pl. Ficzay, a híres Ficzay magyar tanár, vagy a többiek is, ezek nem vállaltak magánórát. És ha valakinek a gyereke rosszul állt az iskolában, akkor is illető tantárgy tanára, fizika, nyelvtanár, stb., ajánlott a szülőknek valamilyen kölyköt az iskolából, aki együtt tanuljon az ő perlahajder, lusta kölykével. Így kerültem én három családhoz, az aradi arisztokráciában. Az egyik volt egy Szalai nevű, Szalai Miki, később zenetanár lett, egy földbitrokosnak az unokaöccse, ilyen volt Andrényi Tamás, a báró Andrényi, aki Románia egyik legnagyobb vaskereskedője volt, egy bolgár származású család, amelyik Ondrenin néven került ide, a törökök elől menekültek a 18. sz.-ba, és itt Andrényira változtatták a nevüket, itt kaptak báróságot, gazdasági érdemeik, mert gyerekkórházat építettek Aradon, ma is megvan. És a harmadik ilyen család az Neumann volt, amelyik Románia nyugati részének egyik leggazdagabb nagytőkése volt, egy morva vidéki, Brüm környéki zsidó család, amelyiknek egyik ága pesten lakott, bankár volt, ennek a fia volt Neumann János, a matematikus, a testvérének leszármazottjának a fia volt Neumann Ferenc Aradon, akinek a szülei Arad szélén, a Pécskai úton, első lépésben egy csárdát nyitottak, felmenői – mert a 18. sz. végén kerültek valamikor Aradra. Utána malmot építettek, szeszgyárat, élesztőgyárat, majd pedig később textilgyárat. Ez volt a Neumann család. Na ennek a báró Neumann Ferencnek, akinek a báróságot szintén gazdasági érdemeiért, mésrészt pedig egy járványkórház épitéséért, a gyerekkórház mellett, amit az előbb említettem, amit az Andrényiak építettek, zárójel, jellemző, hogy ezek az arisztokraták, ezek a meggazdagodott emberek mennyi mindent adtak vissza a társadalomnak. A mai meggazdagodottak erről nem tudnak semmit. Ezek meggazdagodnak és ezzel kész! Emezek kórházakat, vasútakat építettek, sokmindent. A Neumann Ferenc a 40-es években egy olyan 30-35 év körüli lehetett, agglegény volt, ennek egy unokahúgának a fia, Domika volt osztálytársam.  három gyerek: a Szalai, az Andrényi báró, a Domika – a Neumann bárónak az unokaöccse, ezekhez kellett játszótárs, és aki velük tanuljon. S akkor az iskolából hazajövet először hol Szalaiékhoz mentem ebédelni, hol Neumannékhoz, és utána valamelyiknél tanulni a másnapi leckéket, és ez így ment, s így nőttem fel, ezekbe a családokba. Egy nagyon érdekes kettősség volt az élet, mert estétől reggelig én a város szélén laktam, szoba-konyhás házban, mint minden ottani, két szobánk volt tulajdonképpen, és konyha, a szokásos gyerektetős falusi ház, városba. Kert, még egy nyári konyha, és ez a porta. Na ez volt estétől reggelig, petróleum lámpával, és mindaz, ami ehhez tartozott. Reggeltől a gimnázium, a tanulás, a tudás, a másik élet, és déltől Neumann báróéknál otthon, mármint az unokahúgánál, nővérénél, ahová ő is járt ebédelni, agglegényként. Szal a nap felét ezek között töltöttem, ahol zongora volt, szalon, és mindaz, ami az ő életükben, és késő estétől, a petróleum lámpától reggelig a tücsökdalos kültelki porta (félbeszakít)
  • És a gimnázium elvégzése után, szinte textil-mérnök lett, Neumann Ferenc gyárában.
  • Ez egy érdekes dolog volt. A háború vége fele, miután minket kipasszoltak a gimnáziumból, és az iskola nem volt a mienk, hanem először a németek, aztán az oroszok voltak benne, a háború vége után, miután bejöttek az oroszok, nem kezdődött meg az oktatás. Én akkor is jártam Domikához, tanulni, ebbe volt egy kicsi egyezség is, pl. a Szalai gyerek, akiknek birtokuk volt az arad – nagyváradi úton, (…) szembe, Miki így mondta, egyik évbe, „idén földrajzból bukok meg, s akkor jössz ki a tanyára, tanulni” – és szépen meg is bukott (nevet), nem kellett sokat csinálni, csak éppen lustának lenni. 44 őszén nem kezdődött meg az oktatás a gimnáziumba, s akkor állás után néztem, hogy valahogy keressek, mert nagyon nehezen éltünk. És elmentem egy kötélgyártóhoz, ahol ilyen vastag, ágyúvontató köteleket sodortunk géppel, és azt hideg vizes ronggyal kellett húzni, hogy megkapja ezt a formáját. malinovszkinak gyártottuk ezeket a köteleket, ágyuvontatónak. A 44-45-ös tél irtó kemény volt. Úgy fázott a kezem, lila volt, már nem éreztem, s menekülni akartam ebből a hidegből, s akkor hallottam, hogy a textilgyárba, a Neumann-féle textilgyárba felvesznek munkást, és ott meleg van. Oké, oda megyünk! S akkor elmentem, és egy nagyon hosszú sor volt a gyár és a főút között van egy olyan 150 forma hosszú utcarész, az szinte végig abba a sorba álltak az emberek felvételre. Na, én ebből tanultam és elhatároztam, hogy én föltétlenül sorra jutok, elmentem este, nem reggel mentek sorba állni, hanem este odamentem, amikor nem volt ott senki, s odaálltam a kapuhoz, s kérdezték, hogy én itt mit keresek. Mondom én  „sorba állok, hogy holnap reggel, mikor menyitják a kaput, akkor jelentkezhessek, hogy első legyek”. „De meg fogsz fázni”, „nem fogok megfázni”. És így is volt, s akkor szépen elbeszélgettünk azokkal, akik a kapunál álltak, és közbe hátul, úgy 3-4 óra fele kezdett  gyűlni a sor. És reggelre, mikor 7 órakor kinyitották a kaput, akkor már nem is tudom, hányan álltak sorba, de én voltam az első. Akkor jött egy kis pillanat, azt kérdezték, hogy hány éves vagyok. Nahát én 15-öt töltöttem azon a nyáron, s bemondtam, hogy 17 vagy 18. „Vagy te a csodát! Te sokkal kisebb vagy!” „De! Én annyi vagyok!” S akkor ottan egyik férfi az irodába, „jó fiúcska, akkor legyél 18 éves!” És felvettek. De előzőleg, a Domiéknál, én mondtam Neumannak, a Neumann bárónak, hogy sokan mennek a textilgyárba dolgozni, mert volt egy nagy rendelése a gyárnak, fáslit szőttek, Malinovszki csapatának, katonáinak. És arra gondoltam, hogy bemehetnék a gyárba – tulajdonképpen azért mondtam ezt neki, hogy hátha ért a szóból, ha elmesélem, amiért szeretnék bejutni a… Aradon úgy hívták a nagy textil, mert volt a másik, a Déba, a Maros parton. És ő meghallhatta, „hát az szép (…)”, én pedig magamba valami nagyo csúnyát gondoltam, hogy „hát miért nem mondod, hogy majd én besegítelek?! Hiszen évek óta ismerjük egymást…” Nem mondta. Én viszont bejutottam, tényleg, így ezzel a stratagémával, és megint kezdődött a dupla életem. Reggel 6-ra a gyárban kellett lenni, de 6 óra előtt 20 perccel, 25-tel, hogy melegen vegye át az ember a szövőgépet, és este 6-kor, mert két műszak volt egy 24 órába,  este 6-kor pedig ott maradni megint 20 percet, átadni a gépet. Tulajdonképpen 13 óra volt egy váltás, és amikor délelőtti váltásba, reggeli váltásba voltam, akkor délután, amikor délutáni váltásban voltam, akkor délelőtt mentem Domikához tanulni. S egy ilyen alkalommal ott vagyok, mi a konyhába ebédeltünk ketten, és a felnőttek azok az ebédlőben, de persze hogy találkozgattunk, s egy ilyen alkalommal, Feri báró, aki végtelenül kedves volt egyébként, mondta: „hallom bejutottál a textilgyárba”. Mondtam „én be”, kicsit olyan mereven, s ezzel el is volt intézve közöttünk ez az ügy, csak bennem maradt egy tüske, hogy „miért nem szóltál, hogy majd én besegítelek?!” Ez eltelt, évek múltán én nagyon elfelejtettem, hogy aztán, 48-ba, mikor már érettségihez közeledtünk, Neumann, „na (…) és most érettségi jön, mire gondolsz, milyen szakmára?” „Hát, milyen szakma, ami sikerül”. „Én emlékszem, hogy te bejutottál a textilbe. Jünnél dolgozni a textilbe?” „Hát persze!” „Na, akkor érettségi után elmész Csehországba, elvégzed ott a textilmérnökit, utána Lyonba, ott megtanulod a selymet, és utána Egyiptomba, ott megtanulod a gyapotot, a pamutot.” Mind nagyon jó… ez a beszélgetés lefolyt 48 elején, január-február, ilyen formán, azzal, hogy majd az érettségi után ez az én pályám. Ami mellette szólt pluszba, az, hogy már akkor tudtam tűrhetően németül, tűrhetően oroszul, jól franciául. 48 június, államosítás. Neumannak már nincs gyára, az én programom elúszott. Az államosítás nemcsak az arisztokratákat ütötte, engem is. Így nem lett (nevet) belőlem textilmérnök.

III. rész                                                                   

  • A kolozsvári agrártudományi egyetemre jelentkezett, ezt hogy választotta?
  • Azt se én választottam. Merem állítani, hogy az ember életében rengeteg dolgot az élet választ. Az élet választja azt, hogy a szüleid szegények vagy gazdagok, hogy magyarnak születik vagy németnek… gimnázium, 949 tavasza, s megjelenik nálunk egy magas, barna férfi, a kolozsvári agronómia magyar fakultásának adjunktusa, Sebők Péter. Azért jött, hogy toborozzon jelentkezőket a mezőgazdasági fakultásra. S elmondta, hogy a parasztságot szolgálni kell, s egyszerűen egy órányi beszélgetés volt. A fiú osztályba, mert a fiúk külön, lányok külön voltunk. Szépen beszélt velünk, és éppúgy mint én, mások is  nem sokat tudtak arról, hogy mik is akarnak lenni. De itt van az ajánlat, a javaslat, s akkor jelentkeztünk, 8 vagy 9 fiú és két lány. Ezek jelentkeztek a fakultásra. El is mentünk, és el is végeztük. Így lettem agronómus.
  • Milyen volt ez az egyetem?
  • Csodálatos. A tanáraink olyanok voltak, akik az akkori, erdélyi, és egyáltalán az összmagyar kultúrába valakit jelentettek. Az első a Kós Károly. Ő volt mezőgazdasági építészet és műszaki rajz tanár, rövid ideig fakultás vezetője is, dékán. Akkor Nyárádi professzor, az egyik leghíresebb magyar abba az időbe, legnevesebb, legmárkásabb botanikus, Láng Béla, aki Adynak volt a közvetlen barátja, Móricz Zsigmondnak és így tovább. Ő írta a „Körön kívül” regényt az akkori kulturális életről, és Adyról. (…) Akkor Lazányi Endre. Hát Lazányi Endre Romániában és nemcsak Romániában az egyik legnevesebb genetikus volt. Ravonczay kémia, Szopós Anna és Papp István, Csapó József, a nagyváradi Csapónak az apja, aki Háromszéken volt gimnáziumi tanár. Ez egy nagyon erős, az erdélyi tudományos élet kiválóságai voltak, na ezek sűrűsödtek össze ebben a fakultásban, oda jártak.
  • Ez gondolom meghatározta a későbbi életét is.
  • Valamennyiünknek. Akik oda jártunk, közülünk egyetlen egy nem végezte el az agronómiát, családi okokból otthon maradt Aradon, abba hagyta. A többi, akik oda jelentkeztünk, valamennyien elvégeztük és valamennyien a szakmában fejeztük be az életet, vagy ahogy én most fejezem be.
  • Az egyetem után vissza akart térni Aradra, azonban ez sem egészen úgy alakult, ahogyan Ön ezt eltervezte.
  • Az egyetem uán, nagyon egyszerűnek tűnt nekem, nevezetesen, dalolni-dalolni, ez bennem volt, s jól végeztem a fakultást, s az úgynevezett piros diplomát kaptam, ami azt jelenti, hogy 4 éven át, egyetlen egy tantárgyat kivéve, mindből jelesre végeztem. Ezzel az járt, hogy a kihelyezéskor, az ilyen piros diplomás, mint én voltam, nekünk jogunk volt a kiállított munkahelyekből megjelölni hármat, és abból valamelyiket meg kellett adják hivatalból. Na én választottam az új aradi állami gazdaságot, az Öthalom Glogovác – Arad mellett és a Szentanait. Ezt a hármat. Azzal, hogy akkor én otthon vagyok, a szüleim mellett. Közben a dolog nem így történt, mert az államvizsga alatt, kaptam egy kinevezést a Bolyaira. Akkor még önálló volt a Bolyai, asszisztensnek, Úgyhogy ezt a hármat ott hagytam, és oda kerültem a Bolyaira, ami egyáltalán nem örvendeztetett meg, mert nem Arad. A társadalomtudomány katedrára kerültem, akkor volt egy ilyen irányzat a felsőoktatásba, hogy a társadalomtudományok oktatásába és művelésébe szakmabeliek. Tehát nem úgyn. kabinek-filozófus, kabinet-közgazdász és így tovább kerüljön, hanem az, aki ért az iparhoz, és nem kabinet-közgazdász. Temesvári példát mondok, így került az itteni egyetemre Cordea, a vegyész, folizófiára, Luca Ilie matematikus szintén a társadalomtudományhoz, Toró, az öreg Toró (nevet) mint fizikus, két vagy három évig a filozófiára óraadó tanárnak. Így kerültek Kolozsvárra, Iasiba, Temesvárra és Bukarestbe a mezőgazdasági fakultásra agronómusok, akik társadalomtudományt végezzenek ottan, főleg filozófiát, és így kerültem én is a társadalomtudományhoz, a Bolyain. A román fakultásra szintén agronómus került, kettő. Bennünket, akiket így kineveztek, ilyen (…) preparátor, de asszisztensi beosztásba fiatalként a katedrán, mentorokhoz. Én pl. Gál Ernőnek, a prorektornak a kezébe kerültem, az, akik irányitották az első lépéseinket az egyetemen. Én Kivár Bélával kerültem Kolozsváron és később Bajga Palival, hárman voltunk. S akkor rögtön el is zengtem bánatomat Gál Ernőnek, hogy „én úgyse maradok itt, én haza akarok menni”. „Na jó-jó”, azt mondja, „ebbe maradunk, és aztán majd meglátod”. Hát én meg is láttam, mert volt egy kiképzés, egy egy éves, a minisztérium mellett, azzal, hogy aki ott jól végez, az választhat bármilyen egyetemi központot. Én ezt jól elvégeztem, és két év Bolyai után megválasztottam Aradot. Arad is egyetemi központnak számított, mert volt egy állattenyésztési fakultás. Meg is kaptam az áthelyezést a Bolyairól, ez volt ’55-ben, s ’55 nyarán jelentkeztem, szépen megvártam sunyi módon augusztus 23-at, hogy menjenek le az ünneplések, és akkor már nibcs nyáron munka a katedrán, egészen októberig. És a következő héten jelentkeztem a fakultásra, a munkások hordtak le padokat, mindenfélét, s kérdem „mi van?” – „költözünk Temesvárra”. Na, két évet kinlódtam, hogy Aradra kerüljek, s mondját ezek, hogy mennek Temesvárra… (félbeszakít)
  • Áthelyezték az egyetemet?
  • Igen! Megyek jelentkezem, bekopogok, magas ősz ember, nagyon jóképű, Márton Géza, dékán, igazgatónak minősítették akkor, mert csak egy fakultása volt. Belépek, köszönök, „Te vagy az Albert?”, „Én vagyok”. „Tudtam hogy jössz, mert telefonáltak Kolozsvárról. Na, jó hogy jöttél, mert megyünk Temesvárra.” „S mikor?” „Holnap.” Ezzel kezdődött a temesvári életem, s én elmondtam, hogy én csak rövidre méretezem, szabom ezt a temesvári jelenlétet, mert nekem az apám, anyám Aradon van. „Jó” azt mondja, „megpróbálod, egyelőre maradjunk ebben.” Hát maradtunk ebben, s így maradtam 60 évig ebben, egyelőre. S akkor ide jöttem, Márton Géza lett itten a rektor, s én neki voltam a közvetlen munkatársa.
  • S mit tanított a temesvári egyetemen?
  • Üzemszervezést és szociológiát. Volt akkor egy érdekes helyzet. Akkor még élt a román faluszociológia. Dimitrie Gusti, Petre Andrei, az öreg Vencel bácsi és Emil Marica, nagy szociológiai mozgalom volt. Két év múlva bedöglött, mert jött a Gheorghiu Dej, a szociológia persona non grata lett. Szerencsére nem sokáig, és így Temesváron nagy hagyománya volt a szociológiának, faluszociológiának, a Banat-Crisana Társadalomtudományi Egyesület tartotta a Hegyes és más tanárok által ezt a hangulatot, úgy bújtatva. A 60-as évek legelején megpróbáltam ezt hivatalosítani, legalizálni, és érdekes módon, nagyon kedvező fogadtatást találtam itt, Temesváron. Éppen Márton Gézánál, aki mellette később rektor lett (…), aztán egy Oprea nevű, itteni tanárnál, és még egy pár ilyen régi tanárnál. A minisztériumban pedig egy Boni Silbermann (?!) nevű tanárnál, s mikor javasoltam, hogy élesszük fel a faluszociológia kurzust, rögtön jóvá hagyták, És ez elindult, úgy annyira, hogy a 60-as években már nem fakultatív, hanem kötelező tantárgy lett az agronómián, de később az agromechanikán és az agrárgazdaságtanon, a tudományegyetemen. Tehát három egyetemi intézetbe. S ezzel felnövesztettük ezt a tantárgyat, ezt az oktatást, el annyira, hogy a 60-as évek közepe táján, második felében már több mint 150 hallgatónk volt az agronómián. Ehhez hozzá járult egy érdekes lazítási hangulat, amelyik a 60-as évek második felétől egészen a 70-es évek legelejéig tartottak a Román Kommunista Pártban. Amikor megnyitották a börtönöket is, egy csomó embert szabadon engedtek, de másfelől megnyitották a hangulatot is, a szemléletet, egészen a kínai kultúrforradalomig, amikor visszavonták az egészet. De akkor már ezek a tantárgyak, nemcsak az enyém, más, pl. munkaszociológia, kultúrszociológia, ezek már gyökeret vertek a fakultásokon, más fakultásokon, és nem lehetett csak olyan könnyedén elsöpörni, és erős támogatói voltak ezeknek a szociológiai tantárgyaknak, a különböző struktúrákban is, párt- és állami struktúrákban is. Így szilárdult meg ez.
  • Ön szakemberként figyelemmel kísérhette a térség, a Bánság mezőgazdaságának alakulását, elsősorban a magyar települések, a magyar gazdák munkáját.
  • Mint tantárgy, üzemszervezés volt a neve. Akkor még nem volt faluszociológia, de ezt a szociológiai oktatást én kifejlesztettem, mégpedig a következőben: 1. a falu, mint társadalmi redszer – ebben elég sikeresen dolgoztam, az amit sokáig úgy kezeltek, mint egyszerű település, a szociológiai megközelítésben egy társadalmi-gazdasági-kulturális rendszer. Ennek a rendszerszemléletnek a nagy úttörője volt Ludwig von Bertalanffy, az általános rednszerek kidolgozója. Ezt a rendszert alkalmaztam a falura kidolgozva, ahol a falu megjelenik mint infrastruktúra, mindaz, ami az infrastruktúrákhoz tartozik, megjelenik mint gazdasági rendszer,  megjelenik mint társadalmi rendszer, megjelenik mint kulturális rendszer, és ezeknek a részei. És ezen belül, a gazdasági alrendszer az megjelenik a C.C., J. F. féle rendszerszemléleten belül, mint első, második és harmadik szektor. Primér, szekundér, terciér szektor. Ebben a képletben fejlesztettem én ki a faluszociológiát, amire nagyon nagy sikerem volt, európai szinten. Például a falu, mint poliszektoriális gazdasági rendszer című kurzusom megjelent a Hockenheim-i Agrártudományi Egyetemen. Ez volt az egyik. Ezzel kifejlesztettem egy teljesen új szemléletet a faluról, amelyik most már nem a régi szemlélet hogy a falu, a templom, az iskola, a jegyzőség, hanem egész más. És amelyiket mint rendszer, most is lehet folytatni, a mai szempontok alapján. És ennek köszönhetően ismertté vált az amit csinálok, én kb. 30-35 egyetemmel dolgoztam a legutóbbi évekig. 70-ben, a Szociológiai Várnai Világkongressuson nagy sikerem volt ezzel az egész szemlélettel, ez folytatódott aztán a torontói 74-es világkongresszuson, és utána még egy csomó helyen, úgy, hogy még bejártam a fél világot ezekkel a dolgokkal. Ez volt a tantárgybeli munkám.

(Az interjú további részei hamarosan)