A napokban Csaplár Sándorral beszélgettem, aki lapunknak egy kis baranyai település múltját idézte fel. Visszaemlékezett arra az időre, amikor a falu tele volt vidámsággal, reménnyel, a kulturális és társadalmi élet pedig gazdag és fejlett volt.
Cukorgyár, a valamikor nyüzsgő és vidám, fejlett iparral és gazdasággal rendelkező, élettel teli, társadalmi téren is virágzásban lévő település ma már kihalófélben van. Egyre több az üres ház, a gyár elhagyatott, csökken a lakosság száma, a fiatalok költöznek, egyre kevesebb a nyüzsgés, és nem látható a megoldás az előrehaladáshoz. A Baranya megyei falucskában mindössze pár családi ház maradt. Csaplár Sándor a saját szemszögéből mesélt az egykor virágzó településről.
– Régen a falu nem Pélmonostor városához tartozott, hanem Baranyavárhoz. A gyermekkori emlékeimben megmaradt az a részlet, hogy a táblán Cukorgyár-Baranyavár elnevezés állt. Köztudott, hogy a magyarok kezdeményezésére épült a gyár, amely több mint félszáz embernek biztosított munkát. A gyár mellé lakásokat építettek, így a munkások és a vezetők szállása biztosítva volt, sőt az utaztatást és az étkezést is megoldották a részükre. A 90-es években a 600 állandó munkás mellett, több százan voltak ideiglenes munkaviszonyban a szezonmunka során. A gyár több alkalommal nyári kirándulásokat is finanszírozott, a vezetőség gondoskodott arról, hogy a munkások olcsóbban lejussanak családjukkal a tengerpartra. Sajnos a munkások száma idővel csökkent, mivel a technológia fejlődött, a gépezetek átvették a munkát – kezdte történetét Csaplár Sándor.
Cukorgyár egy olyan település volt, amely biztosította a megélhetéshez való feltételeket. Volt általános iskola, óvoda, két bolt, újságbolt, cukrászda, fodrász szalon, étterem, könyvtár, pékség, mozi, emellett aktívan működött a helyi nőegylet, a teke (bowling) csapat, a horgászegyesület, a tűzoltótestület, a tánccsoport, a színjátszó csoport, a kosárlabda- és a focicsapat is.
– A sportegyesületek mindig jó eredményeket értek el a versenyeken. A kulturális és közművelődési élet rendkívül sokszínű és tartalmas volt. A kultúregyesület akkoriban a Branko Radičević nevet viselte. Két évig voltam az egyesület elnöke, közben táncoltam és színészkedtem is. A tánccsoportnak és színjátszó csoportnak jelentős múltja van, sok hazai és külföldi szereplést valósítottak meg. A színjátszó csoport minden évben egy új darabot állított össze. Az egyesület tevékenységében minden korosztály részt vett, a legkisebbektől a legidősebbekig. Az emberek abban az időben több időt találtak a kikapcsolódásra és a hobbikra. A faluban létezett egy ifjúsági terem is, ahol bálokat és egyéb érdekes programokat szerveztek – tette hozzá.
A háború komoly károkat okozott, a nép elmenekült, csak az üres épületek maradtak. Egyesek soha nem tértek vissza kis falujukba, hiszen nem láttak semmilyen megélhetési lehetőséget. A kulturális és a társadalmi élet teljesen eltűnt. Pillanatnyilag az elemi iskolán és az óvodán kívül nem működik semmi.
– Mi, akik a gyárban dolgoztunk, nem úgy tekintettünk erre, mint egy munkára, hanem mint egy család közösségre, amely segíti és támogatja egymást. Sok olyan személyt ismerek, akik ott kezdtek el dolgozni és onnan vonultak nyugdíjba. Az emberek megbecsülték ezt a munkát, tisztességesen megdolgoztak a jövedelmükért. A gyár dolgozói egy kis közösséget alkottak, együtt lélegeztek. Meggyőződésem, hogy a száz főnél kisebb települések igen komoly veszélyben vannak több okból is, és ezek közül nem is a munkalehetőség hiánya az első. A legnagyobb veszteség természetesen a fiatal felnőttek elvándorlása, amely megállíthatatlan folyamatnak tűnik. Miért is maradnának egy olyan településen, amely nem nyújt megfelelő lehetőségeket a megélhetésre? – mondta végezetül Csaplár Sándor.
V. D.