Dr. Jung-Németh Erzsébet a szürke, esős keddi nap ellenére is kerékpáron, fiatalos lendülettel érkezik, és mosolyogva fogad a rendelőjében, de nem azért, hogy betegségekről, hanem a gyógyításról, egy életút virágzásáról, kiteljesedéséről és a jól megérdemelt életműdíjáról beszélgessünk.
* Odaadó munkájára sokan felfigyelnek, hiszen 2011-ben Az év praxisa a Kárpát-medencében pályázat második helyezettje lett, 2014-ben pedig elnyerte a különdíjat. Nemrégiben a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete életműdíjjal tüntette ki. Mikor fogalmazódott meg önben először, hogy orvos szeretne lenni és segítene másokon?
— Már gyerekkoromban, hiszen segítőkész családban nőttem fel. Nem a mi ügyünk volt az első, hanem a közösségé. Előbb mindig a mellettünk levő embert néztük, és csak utána vettük figyelembe a saját érdekünket. Ezt tanultam a szüleimtől. Tiszaszentmiklóson születtem, ott jártam általános iskolába, majd Zentára kerültem, az egyetemet pedig Újvidéken végeztem el. 1986-ban kezdtem el dolgozni Zentán szigorló orvosként a Dr. Gerő István Egészségügyi Központban, majd négy éven át Tornyoson tevékenykedtem, mint általános orvos, 24 órás ügyeletben dolgoztam. Ezután tizenkét évig voltam vezető főorvos a Zentai Egészségház felnőttrészlegén, 2013 óta pedig választott általános orvosként végzem a munkám. Valójában faluorvos szerettem volna lenni, mert úgy gondoltam, hogy azáltal önállóan tennék szert a szakmai tapasztalatra. Nehéz volt, mivel családanyaként is meg kellett állnom a helyemet, de úgy érzem, nagyon jót tett az a négy év. Amikor átkerültem Zentára, akkor a házi betegápolás szolgálatában kezdtem dolgozni, mely huszonöt évig működött a városban. Itt a szakmai tudás mellett a karitatív énem is életre kelt, az idős vagy gyógyíthatatlan betegekhez jártunk ugyanis házhoz, és nagy szükségünk volt az empátiára, a lelki erőre. Ezt követte a szakosítás, mely három évet vett igénybe. Sok pluszmunkát magamra vállaltam, mert nagyon szerettem volna mindent megtanulni, emiatt gyakran voltam távol a családomtól. A szüleim, a megboldogult férjem és a három gyerekem mindenben segítettek, hogy kiteljesedhessek orvosként, végtelenül hálás vagyok a megértésükért, és köszönöm a támogatásukat.
* Meg sem fordult a fejében a specializáció?
— A belgyógyászat meg a gyerekgyógyászat volt az álmom, és be is adtam a pályázatomat a szakosításra, de az akkori vezérigazgató, dr. Ćurčić azt mondta, hogy szükség van jó orvosokra az egészségházban, és meglátása szerint nekem affinitásom van a geriátria és a karitatív tevékenységek iránt, ezért arra kért, hogy maradjak. Őszintén szólva nem bántam meg, mert mindenki a saját területén nagy szakember, de ez csak egy-egy terület az emberi testben, az általános orvos pedig teljes egészében vizsgálja a pácienst. Egyébként Nyugaton már családorvosnak nevezik az általános szakorvosokat, lassan majd hozzánk is eljut ez a megnevezés. Persze mindannyian az egészséges állapot visszaállítására törekszünk. Az emberi szervezet úgy működik, hogy ha az egyik szerv megbetegszik, akkor az magával hozza a másik szerv működési zavarát is. Úgy tanultuk az Egészségügyi Világszervezet definíciója szerint, hogy az egészség nem pusztán a betegség távolléte, hanem testi, lelki és szociális jólét. Főleg ezért szánok sok időt a pácienssel való beszélgetésre, mert szeretem tudni a családi helyzetét, kikérdezem a familiáris megbetegedéseket és a beteg életmódját, a munkahelyi körülményeket. Fontosnak tartom kialakítani az orvos és a beteg közötti kölcsönös bizalmat, hiszen csak úgy tudunk közös munkával szép eredményt elérni. Édesanyám úgy nevelt, hogy én legyek a legkedvesebb, a legjószívűbb, a legodaadóbb, és én igyekeztem mindig a legtöbbet kihozni magamból.
* Nemcsak orvosként aktív, hanem a karitatív tevékenységekből is kiveszi a részét. Ennek sikerességét bizonyítja az is, hogy 2000-ben Zenta Város Önkormányzata díszpolgári címmel tüntette ki.
— A ’90-es években a háború után kiürültek a gyógyszertárak, és nagy gondot okozott az orvossághiány. Úgy éreztem, valamit tennem kell az ügy érdekében. Bevontam Boros Mária gyógyszerésznőt is a munkába, illetve Nagy József esperes úrral és a Vöröskereszt zentai szervezetével együttműködve dolgoztunk azon, hogy külföldi orvosságszállítmányok érkezzenek Vajdaságba. Nagy szükség volt erre a munkaakcióra, mivel vallási és nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkinek segítettünk. Ezekben a nehéz időkben a Segítő Jobb Alapítvány konzultáns munkatársa is voltam. Megnyugvással tölt el, hogy az egyház, a Vöröskereszt zentai szervezete és a Caritas ma is jó viszonyt ápol, és igyekszik közös erővel segíteni a rászorulókon. Jótékonysági esteket szervezünk, illetve az egészségügyi naptárt figyelve egészségnapokat tartunk, melyeken a megelőző tevékenységek kerülnek középpontba, vagyis a vérnyomás, a cukor- és a koleszterinszint mérését végezzük, valamint kiszámoljuk az egyén testtömegindexét. Fontos sajátossága ezeknek a programoknak, hogy az egészségügyi intézmények falain kívül folynak, és az érdeklődők ingyenes tanácsadásban is részesülhetnek. A Vöröskereszt és a Caritas zentai szervezete igazgatóbizottságának is tagja vagyok, és igyekszem összekötni a segítséget nyújtó szervezeteket, hogy minél hatékonyabb munkát végezzünk, mert nagyon sok rászoruló ember él Zentán.
* Mi az, amivel nem ért egyet a mai orvoslást illetően?
— Nem tartom helyesnek, hogy hat hónapra előre ki tudjuk írni a betegeknek a gyógyszert, hiszen ez hosszú idő, a szervezet sokféleképp reagálhat a készítményre. Éppen ezért én csak három hónapra írom ki a recepteket, jobb, ha személyesen győződöm meg arról, hogy stabil az illető állapota. Nehéz egyensúlyozni a gyógyszeres kezelés és az alternatív gyógyászat terén, de például a rákos megbetegedések esetében mindig felvázolom a betegnek, hogy mit ajánl az orvostudomány, viszont a beteg döntése, hogy milyen módszert választ a gyógyulása érdekében. Nagyon helytelenítem a gyógyszeripar rengeteg televíziós reklámját, de véleményem szerint az alternatív gyógyászat csak kiegészítheti a klasszikus orvoslást. Mindennél fontosabb, hogy a szakember megismerje a páciensét, a szervezetének az állapotát és működését, hiszen nem ugyanúgy reagálunk a gyógyszerekre, a kezelésekre. Ebből adódóan én a személyre szabott kezelésben és gyógyításban hiszek.
* Mi az orvosi hivatás szépsége, és melyek a nehézségei?
— Az édesanyám egyszer azt mondta: kislányom, ha én tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz szakma, dehogy engedtelek volna erre… Fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő, rendkívül kell szeretni ahhoz, hogy az ember odaadóan végezze az orvosi hivatást. Idővel megedződik, megkeményedik, mert nem halhat meg minden páciensével, de ami engem illet, ha tehetem, akkor elmegyek a betegeim temetésére, elkísérem őket az utolsó útjukra. Amikor a páciens belép a rendelőbe, én valójában mindent elfelejtek, és nem nézem az órát. Teljes mértékben az illetőre koncentrálok, beleélem magam a helyzetébe. Nekem szerencsére már gyerekkoromban is jó tapasztalataim voltak az egészségüggyel. Egy gyerekkori baleset miatt ötször műtötték a szememet, túlestem egy sérv- és egy mandulaműtéten, de egyik sem volt megrázó, mindig jó kezekben voltam, és tudom, hogy ez milyen fontos. Sok nehézséget okoz, hogy kétszer annyi beteg van, mint amennyit a minisztérium előír, emellett naponta egy házi látogatást is be kell ütemeznünk, és az adminisztráció miatt rettenetesen kevés idő jut egy-egy páciensre. A jó munkához idő kell, itt emberi életekről van szó, és azért túlórázom folyton, mert nem vagyok hajlandó tíz perc után elengedni a beteget. Az orvoslás szépsége számomra a pácienseim szeretetéből és ragaszkodásából fakad, szinte családtagként nézünk egymásra. Van olyan család, ahol már az ötödik generációt követem, illetve látom el szakmai tanácsokkal. Ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni.
Forrás: Hét Nap