Csantavér hívő népe, a 2010-es év második felében, meghallva, hogy új kántorunk lesz, azon kezdett tanakodni, hogy kinek a lánya vállalta el ezt a szép szolgálatot. A férje részéről a Lázár ágat sokan ismerik és tisztelik, míg a Poósz vezetéknév eddig ismeretlen volt Csantavéren. Honnan származik és mióta él községünkben?
A Poósz vezetéknév valóban nem gyakori, az anyakönyvben szerbül POS-ként van bejegyezve. Az eredetét sajnos nem tudom, az őseimet apai ágról nem igazán ismerem. A családban egyedül én írtam két ó-val a nevem, hogy ezzel is magyarosabbnak tűnjön, hiszen a régi magyar neveknél gyakori ez a fajta írásmód. Persze örökös vita tárgyát képezte az aláírásom, mert a többiek csak egy ó-val írják. Moravicáról (Bácskossuthfalva) származom. 1980-ban születtem, 10 perccel a bátyám világrajövetele után. Ikrek vagyunk, de minden belső és külső tulajdonságunkban különbözünk. Ő jelenleg Moravicán lakik, házas, és van egy három éves kisfia. Van még egy 12 évvel idősebb bátyánk, aki évek óta saját családjával él. A szüleink nyugdíjasok, egész életükben munkásként dolgoztak a moravicai láncgyárban. Mindig azt mondogatták, hogy „Tanulj lányom, ne legyél ilyen nehéz fizikai munkás, mint mi!” A lány meg tanult. Ekkor Csantavérről még csak hírből hallottam, s nagyobb koromban néhányszor átutaztam rajta. Úgy kerültem ebbe a faluba, hogy tanulmányaim befejeztével munkát kerestem. A környék minden iskolájába beadtam a pályázatomat, és egyedül a csantavéri iskolából jelzett vissza az igazgatónő, hogy zene, illetve rajztanárra lenne szükségük. Azt az örömöt nem lehet leírni, amit akkor éreztem, készséggel igent is mondtam, csakhogy a faluban senkit sem ismertem. Most utólag visszatekintve, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy meglépjem ezt a lépést. 2003 augusztus utolsó napján érkeztem bepakolt bőrönddel, a kis fehér „péglicámmal”, és még azt sem tudtam, hogy aznap este lesz-e hol aludnom, vagy kik, illetve mi fog rám várni. Hála Istennek, nagyon sok jó emberrel ismerkedtem meg, még olyanok is voltak, akik befogadtak, és gondoskodtak arról, hogy legyen mit ennem és hol aludnom. Ezúton is szeretném ezt megköszönni nekik!
Az iskolában később megismerkedtem a férjemmel is. 2005-ben házasodtunk össze, és ekkor megszűntek a nevem írásával kapcsolatos magyarázkodások. A Lázár vezetéknevet vettem fel. Négy gyermekünk született: 2006-ban lányunk, Kamilla, 2008-ban fiunk, Álmos, 2011-ben még egy fiunk, Barnabás, és 2013-ban a kislányunk, Janka.
Kiskora óta kántornő szeretett volna lenni?
Azt, hogy kántornő leszek, sohasem gondoltam volna. Kiskoromban nagyon vonzott a papi hivatás. Amikor csak lehetett, kisiskolás korom óta, ott voltam a templomban. Minden imát és szöveget félhangosan mondogattam magamban, később az énekeket is megtanultam, és minden vasárnap felolvastam az olvasmányokat. Az általános iskola befejezése után a szabadkai gimnáziumba iratkoztam természettudományi szakra, és továbbra is jártam szentmisékre. Sőt, volt olyan év, hogy minden nap felolvastam a szabadkai Szent Teréz templomban. Minden vágyam a teológiai-katekétikai főiskola (TKI) elvégzése volt, ahol az ismerőseim közül már többen is tanultak. Sajnos abban az évben, amikor érettségiztem, nem nyílt új osztály, szüleim pedig anyagilag nem tudtak támogatni abban, hogy külföldön folytassam tanulmányaim, még Újvidéken sem. Így mindent összevetve, a tanítóképző egyetemre iratkoztam azzal a szándékkal, hogy a következő évben elkezdem a teológiai tanulmányaimat is. Végül csak 2004-ben sikerült beiratkoznom, de a gyerekek érkezése miatt halasztanom kellett néhány évet, így 2013-ban diplomáztam a negyedik gyerkőccel a pocakomban. A kántorságra visszatérve, valamikor 1998 környékén falunkban (Moravicán) papváltás történt, és az új plébános nem lakott helyben, hanem Gunarasból utazott, egyik héten Moravicára, másik vasárnap pedig Pacsérra. Így falunkban szentmise csak kéthetente volt. Azért, hogy ne maradjunk teljesen istentisztelet nélkül a közbeeső vasárnapokon, a plébánián lakó hitoktatónő igeliturgiát tartott. A zenei részét nem tudta vezetni, és a templomba járó nénik közül sem jelentkezett senki arra a feladatra, hogy összeválogassa az énekeket, és összehangolja az éneklést. Szívesen vállalkoztam erre a feladatra, hiszen jobb kézzel valamennyire tudtam játszani a harmóniumon, a kezdőhangot meg tudtam adni, és így vasárnaponként elkezdtem a legegyszerűbb módon játszogatni a harmóniumon, egyik héten Moravicán, másik héten Pacséron. A kollégiumban nem múlt el olyan nap, hogy ne énekeltünk volna.
Mióta foglalkozik zenével, énekléssel?
Mióta az eszemet tudom, mindig énekeltem, minden dallam gyorsan megmaradt a fülemben, és előszeretettel énekeltem is azokat. Zeneiskolába sajnos nem írathattak be a szüleim, anyagi helyzetünk miatt. Azért sajnos, mert amit gyerekkorban nem tanul meg az ember, felnőttkorban már nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudja megtanulni. Másodikos korom óta tanultam harmonikázni egy idős bácsitól, de csak hallás után. Harmadikban a tanító bácsink új tagokat toborozott az iskola fúvószenekarába, ahova a testvéremmel ezt követően 7 évig jártunk. Itt tanultunk meg kottát olvasni, zenekarban játszani. Ez mellett az iskola kórusában énekeltem. A gimnázium vége felé kezdtem el gitározni, 18. születésnapomra a barátaimtól egy régi gitárt kaptam ajándékba, még mindig azon játszom. Később, az egyetemen kezdtünk komolyabban kórusénekléssel foglalkozni. Hajnal Szilvesztertől tanulhattunk, aki néhányunkat a zombori kórusába is meghívott, valamint nyaranta kórustalálkozókra vitt minket. A kollégiumban nem múlt el olyan nap, hogy ne énekeltünk volna. A zentai barát- és lakótársnőimmel sokszor gitároztunk, sőt komolyzenei műveket is több szólamban énekelgettünk. Két zenekart alakítottunk: egy fiúst (KAN-DÚR-OK) és egy lányost (Vita Nova). Részt vettünk néhány Ezüstcsengő szemlén, és később a két zenekar néhány tagja egy vegyes zenekart hozott létre, ez lett az Ébredés Zenekar. Néhány évig gitároztam, végül csak énekeltem velük. A kórusmuzsikát a csantavéri Musica Viva Kamarakórusban szerettem meg igazán, és nagy áldás számomra, hogy két éve karnagya lehetek ennek a kórusnak. Nagyon sokat tanultam tőlük. Ezen kívül gyerekkórusunkkal, a Vox Angelicával is sok közös éneklésben lehetett részem. A tiszta gyermekhangok gyönyörűek, sokszor ahelyett, hogy beleénekelek a felnőttes hangommal, legszívesebben csak hallgatnám a csilingelő, lágy hangjukat.
Mikor tanult meg orgonán játszani?
Az orgonán való játszás igen összetett feladat. Mint már említettem, úgy kezdtem, hogy jobb kézzel játszottam csak a dallamot, aztán igyekeztem a bal kezemet is bevonni a játékba úgy, hogy hangzásra jó legyen. Vagy csak akkordokat fogtam, vagy pedig oktávban szinte ugyanazt játszottam – ezek a szavak a zenét tanultaknak mondanak valamit. Amikor a plébános atyánál jelentkeztem erre a szolgálatra, emlékszem, hogy nagyon rezegtek a lábaim, mert igazából senkitől sem tanultam orgonálni, csak ahogy hallottam más kántoroktól, és énekhangom sem szólóénekhang, nem képzett zeneileg, de a vágy, a szolgálat felé érzett alázat és szeretet legyőzték a félelmeim, és így mertem mégis vállalkozni erre a nemes és nagy feladatra. Ez után ismerkedtem meg mr. Paskó Csaba atyával, aki orgona-, illetve zeneszakon végzett Grazban, remek szakember. Nála kezdtem tanulni teljesen az alapoktól. Kb. három évig segített Csaba atya az alapok elsajátításában, és utána úgy alakult, hogy a sok gyermek születése miatt nem tudtam tovább órákra járni. Úgy gondolom, nem mondhatom ki még ma sem, hogy megtanultam orgonán játszani, mert az, hogy a népénekeket, zsoltárokat, közjátékokat magabiztosan játszom kottából, még nagyon messze van attól, hogy a pedálokat is megszólaltassam, vagy improvizáljak. A terveimben szerepel, hogy belátható időn belül beíratkozzam valahova egy kántorszakra, és bővítsem tudásom, de mindehhez rengeteg időre lesz szükségem, hogy megfelelően tudjak gyakorolni.
Minden egyházi éneket ismert már eddig is?
Nagyon sok egyházi éneket tudok énekelni. Ahhoz, hogy orgonán is le tudjam játszani, külön meg kell tanulnom jobb, majd bal kézzel, és végül összehozni a kettőt. Emlékszem az első egyházi énekemre, egy hónapig tartott, mire el tudtam játszani úgy, hogy nem keveredtem bele. Most egy nap alatt összeáll egy ének, de kell néhány nap gyakorlás ahhoz, hogy meg is érjen bennem. Nagyon lassan haladok az énekek tanulásával, és sokszor koncentrációs zavarokkal is küzdök, nem beszélve a hatalmas lámpalázról, ami néha olyan mértékű, hogy lecsúsznak az ujjaim a billentyűkről, vagy máshova tévelyednek. Igaz, ma már ritkábban fordul elő ilyesmi, főleg nagyobb ünnepi miséken, vagy amikor nem sikerül becsületesen felkészülnöm a liturgiára.
Mi tartozik a kántori szolgálatához?
A kántori szolgálathoz elsősorban a szentmisék, illetve a liturgia zenei részének vezetése tartozik. Ezen kívül a különböző ájtatosságok, litániák, esküvők, szentségimádások énekeinek elősegítése. A temetések is ide tartoznak. Hivatalosan a temetés szertartásában nincs benne, hogy a másvilágra távozókat búcsúztató ének formájában kell elbúcsúztatnunk. Ez egy nagyon régi hagyomány, szokás volt falunkban, mint sok más helyiségben is. Úgy gondolom, különböző odaillő népénekkel, zsoltárral is illő módon és tisztelettel lehet elbúcsúzni halottainktól, ezt igyekszem a továbbiakban gyakorolni.
A kántor nagyon fontos feladata még az egyházi kórusok vezetése, a gyermek- és felnőttkórusoké. Annak nagyon örülök, hogy gyermekkórusunk, a Vox Angelica nyolc éve megalakult, és nagyon lelkiismeretesen, örömmel járnak a gyerekek énekelni! Fontos az Istenhez és az ő szent templomához méltó zene megszólaltatása
Mit tart fontosnak a kántori szolgálatban?
Örülök ennek a kérdésnek, mert el szeretném mondani, hogy a kántor, mint szolgálat azt jelenti: kanto, kantare = előénekelni, vagyis azok nevezhetők kántoroknak, akik előénekelnek szentmise alatt például egy zsoltárt, és a hívek utána ismétlik a hallott dallamot. Azt a személyt pedig, aki orgonán kíséri a népénekeket, orgonistának hívjuk, vagyis a kettőt külön kell választanunk. Nagyon sokan gondolják úgy, vagyis az a kép él a fejükben, hogy a kántor az a személy, aki az orgonán játszik és közben nagyon hangosan énekel, hogy betöltse hangjával az egész templomot. Sajnos az elmúlt évtizedekben nemcsak nálunk, hanem mindenütt Vajdaságban, Magyarországon is ez a helyzet alakult ki szakképzett kántorok és orgonisták hiányában, a kettő szolgálat egy személyre hárult. Sajnos nekem nincs erős hangom, de kaptam egy mikrofont, és így könnyebbé vált az énekek vezetése. Azt tartom mindenek előtt fontosnak, hogy a szöveg, különösen zsoltáréneklésnél, érthető legyen, és igyekszem egyben tartani a kóruson éneklők, és a lent ülő hívők énekét. Ez sokszor nem egyszerű, mert van, aki mindig előre siet, van, aki szereti jobban nyújtani a hangokat. Összegezve, fontos a tiszta intonáció, az énekek vezetése, az Istenhez és az ő szent templomához méltó zene megszólaltatása. Nagyon fontos a gyerekekkel való foglalkozás, hiszen ők lesznek néhány évtized múlva azok a felnőttek, akik az egyházközösségünk cselekvő, építő rétegét fogják képezni, de ugyanakkor a jelenlegi felnőttek, idősek aktív részvétele is elengedhetetlen! A Vox Angelica gyermekkórus mellett a Musica Viva-t is átvette.
Mit érez egy-egy próbán a kicsiknél-felnőtteknél, illetve milyen érzés közönség előtt vezényelni?
Egészen más gyermekkórust és más felnőttekből álló kórust vezetni. A gyermekeknél az volt a célom, hogy az énekelni szerető gyerekek megismerjék a karizmatikus, gitáros dalokat, és azokon keresztül ismerkedjenek a mi végtelenül szerető Istenünkkel. Persze igyekeztem a tiszta és szép éneklésre is vezetni, tanítani őket, de nem volt feltétele a kórushoz csatlakozásnak a kiváló zenei hallás. Volt olyan évünk is, hogy 50-en voltak a gyerekek, olyan is, hogy kevesebben, jelenleg 30 körül van a létszámunk. A korosztály 8 és 20 év között mozog. Külön örülök a gitárosoknak, akik nagyon sokat segítenek nekem nemcsak a dalok kíséretében, hanem egy-egy próba megtartásában is, és számos esteben az is előfordult, hogy ők vezették fellépéseken a gyermekkórust. Külön megemlíteném a hegedűs Hajdú Sanyikát, aki 5. osztályos tanuló, és hangszerével gyönyörű színt hozott az énekkarba. Ha az érzéseimről kell beszélnem, csupa öröm van bennem, amikor ránézek ezekre a gyerekekre! Szinte soha nem izgulok semmilyen föllépés előtt, mert tudom, hogy szívből énekelnek, amit, ahogyan ők tudnak, és figyelnek rám, kell is nekik, mert sokszor improvizálunk… Ez mellett nem bosszankodtam amiatt, hogy nem járnak próbákra a rengeteg elfoglaltságuk miatt, vagy néha hamiskásabban szól az énekünk, vagy esetleg túl halkan. Nyilván az lenne a legideálisabb, ha minden próbán ott lenne 30 tökéletes hallással rendelkező gyermek, és többszólamú énekekkel gazdagíthatnánk a hallgatóságot, de nem az foglalkoztat, hogy mi lenne ha…, hanem azokkal a tanulókkal igyekszem valamit összehozni (olyan dalokat válogatni, ami a hangmagasságuknak megfelelő, amit szívesen énekelnek, ami nem elcsépelt, stb), akik szakítanak a próbákra időt, akiknek fontos ez a kis közösség.
A felnőtt kórus egészen más. A Musica Viva Kamarakórus igazából nem az egyházunk kórusa, de annak ellenére, hogy sok tagja nem gyakorolja vallását, vagy más vallású, minden nagyobb ünnepekkor szívesen teszi szebbé énekével liturgiáinkat. Húsz évvel ezelőtt kezdtek el együtt énekelni, és karnagyuk rátermettségével, önzetlen, kitartó munkájával színvonalas kórussá nőtte ki magát. Két éve próbálom vezetgetni ezt a kamarakórust. Emlékszem, eleinte alig mertem felemelni a kezem, hogy vezényeljek, és inkább én mentem a kórus után, mintsem ők követtek volna engem. Most érzem úgy, hogy megtanítottak kórusvezetőnek lenni. Elkezdtünk „együtt lélegezni”. Jó érzés ahogyan figyelnek, ahogyan megbíznak az én zenei hallásomban, zenei érzékemben. Rengeteget izgulok minden fellépés előtt, főleg ha hangszeren is kell kísérnem őket. A közönség tapsát nem sikerült megszoknom, hihetetlen ügyetlenül hajolok meg, mert igazából nem az én érdemem a gyönyörű harmóniák összecsengése, de erről a későbbiekben még szólok. Az élet több területén szeretnék megfelelni
Hogy bírja a nagy tempót, a népes család mellett a folyamatos kántori, karnagyi feladatok precíz ellátását?
Azt gondolom, hogy mindenért, amit szeretnénk megkapni, árat kell fi zetnünk. Most nem pénzre gondolok, hanem csak egy egyszerű példát említve: Ha gyermeket szeretnénk, attól kezdve, hogy a saját testünket adjuk ehhez a folyamathoz, rengeteg áldozatra, lemondásra, türelemre, fájdalomra van szükség ahhoz, hogy megszülethessen egy új élet. A kis gyermek karba vételekor viszont már nem is emlékszünk arra a sok nehézségre, amit átéltünk az odáig vezető úton.
Jelenleg az élet több területén szeretnék megfelelni, és jól teljesíteni. Ennek az a hátránya, hogy igazán jól egyiket sem tudom csinálni. Először is anya vagyok, négy kicsi gyermek van otthon, akik teljes időben igényelnének, de nélkülözniük kell az esti meséket, és egyéb együtt töltött perceket, mert anyának kóruspróbái vannak, vagy éppen más elfoglaltsága. A három éves lányom az utóbbi időben, ha látta, hogy
temetésre készülök a fekete ruhámban, az ajtó elé állt, és azt mondta nem mehetek. Főleg azért, mert ő oda velem nem jöhet. Misékre sikerül elkönyörögnie magát, olyankor sokszor elalszik a mellkasomon, anya meg közben nagy bevetéssel igyekszik énekelni és orgonálni. A többiek is az orgona padon, mellettem cseperedtek. A sok távol levésemnek és a sok gyerkőcnek itthon leginkább a házi munka látja a kárát. Sokszor azt az árat fizetem, hogy három napig nem tudok összemosogatni, vagy egész délelőtt pizsamában szaladgálnak a gyerekek, vagy azt, hogy nem tudok felkészülni egy szentmisére, mert olyankor a családot választom. Igyekszem ügyesen egyensúlyban tartani a teendőimet, kisebb-nagyobb sikerrel. Szerintem, ha nem lenne mellettem ennyi segítőkész ember – férjem, nagyszülők, barátok – nem lenne lehetőségem ennyi mindennel foglalkozni.
Mi ad erőt?
Erről a kérdésről eszembe jutott egy dal. Így kezdődik: Csak Tenálad újul meg erőm, csak Tenálad van teljes öröm, csak Tenálad nyugszik meg lelkem… Sokszor kerültem életem több területén is olyan helyzetbe, hogy legszívesebben feladtam volna, de Jézusra tekintve egyszerűen nem tudtam megtenni. Fiatal koromban (2. osztályos gimnazista lehettem), amikor kerestem a helyem ebben a világban, nagyon sokszor kérdeztem Jézust is, hogy mi az, amire Ő hív? Volt egy álmom. Nem mesélem el teljesen, a lényege az, hogy Jézussal találkoztam, és csak annyit tudtam kimondani előtte, hogy mit szeretne, mit tegyek? Két szót mondott: Dicsőíts engem! Ez a két szó úgy érzem bármit is teszek, bármihez is fogok, bármit is vállalok, mindig ott visszhangzik a bensőmben. El merem azt mondani, hogy ez vezetett oda, hogy megtanuljak gitározni, hogy gyerekekkel kezdjek foglalkozni, és most térek vissza az előbb említett közönséggel való viszonyomra. Sokszor, sokan jönnek oda hozzám, és gratulálnak, főleg egy-egy koncert után, és esetlenül csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm. Igazából egyetlen gratuláció, elismerés sem tesz többé, vagy kevesebbé, annak ellenére, hogy nagyon jól esik. Jézusra gondolok, és azt kérdezem tőle, hogy ez az, amire gondoltál? Dicsőítettelek téged? Nem nekem jár a dicséret, hiszen ami vagyok, és amim van, azt Tőle kaptam. Ami az igazi örömet adja az, ha azt cselekszem, amire Jézus elhívott, és azt kamatoztatom, amit Ő rám bízott! Nagy változások előtt állunk
Mik a tervei?
A jövőre nézve, nagy változások előtt állunk. Kb. fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem az a döntés, hogy elhagyom Csantavért. Nagyon sok körülmény vezetett ehhez a döntésemhez, és úgy gondoltam abbahagyom egy időre a kántorkodást. Első helyre helyeztem a gyermekeim jólétét, hogy nekik az alapvető szükségleteik meglegyenek: étel, ital, meleg otthon, olyan családi autó, amibe mindannyian beférünk, tanulási lehetőségek… Mivel környékünkön nem túl nagy a munkalehetőség, Magyarországra több helyre elküldtem az önéletrajzom. Hitoktatóként szerettem volna munkát kapni, hogy több időt tölthessek a gyermekeimmel, de Istennek sokkal nagyobb a humorérzéke, mint azt mi gondolnánk! Egy kis faluban először a férjemnek ajánlottak munkát, és nekem is ígéretet tettek valamilyen pedagógiai munkakörre, ha elvállalom a kántori teendőket az ottani katolikus templomban, és a hozzá tartozó szomszédos faluban. Most derült ki a hetekben, hogy zenét, és képzőművészetet kell majd tanítanom a helyi iskolában. Nagyon hasonlít a történet arra, amikor először jöttem Csantavérre, ugyanezeket a tantárgyakat tanítottam, szinte senkit sem ismertem, és Isten segítségének, és bátorságomnak köszönhetően ma már sok baráttal, ismerőssel, tanítvánnyal, kollégával büszkélkedhetek. Idegenbe készülünk szeptembertől, a faluban senkit sem ismerünk. Egyedül Jézus Krisztus az, aki biztos ismerős lesz ott is, és akinek szavai visszhangoznak lelkemben: Dicsőíts engem! Úgy néz ki, Ő komolyan gondolta a kántori hivatást, és én igyekszem az ő eszköze lenni ebben.
Sok sikert kívánunk Emesének minden szolgálatához, a Jóisten áldása kísérje életüket!
Forrás: Hírvivő
