Derűsen, szeretettel toleranciával…

Hertelendyfalva Interjúk

Derűsen, szeretettel és magas fokú toleranciával…

A hertelendyfalvi Varga Erzsébet a helyi Tamási Áron SZMME kézimunkázóinak csoportvezetője.

Portréját Biszak Karolina fiatal, szárnybontogató hírlapíró kolléganőm „rajzolta” meg. Az eredeti jegyzet — folytatásokban — a pancsovai Pančevac hetilap időszakosan megjelenő magyar nyelvű mellékletében volt olvasható az idei évadban.

„Beszélgetőtársam egész családját a székely-magyarok hagyományainak ápolójaként tartják számon Hertelendyfalván. A nők kézimunkával foglalkoztak, életük elmaradhatatlan része volt a népdaléneklés is, továbbá híven őrizték a hagyományos, régi ételek receptjeit, amelyeket még Bukovinából hoztak magukkal 135 évvel ezelőtt. Szabadidejét Erzsébet mindig az idősebb asszonyok mellett töltötte a guzsalyasban. Az asszonyok leginkább házaknál ültek ëssze társalgásra. Mivel ezekre az összejövetelekre rendre eljárt a nagyanyjával, vagy a nagynénjével, csakhamar kialakult benne a kézimunkázás, a főzés és kalácskészítés iránti érdeklődés. Elsősorban a fánkot kedvelték, mert annak viszonylag egyszerű volt az elkészítése. Vékonyan meghintve porcukorral, esetleg házi lekvárral megkenve valódi csemege.

A múltidézésünkből természetesen, a legelső vojlovitzi aratónapok sem maradtak ki. Mint mondja, induláskor csupán tizenöt ember vonult a falu utcáin, de mire megtették volna az első kört, már közel százan voltak ësszeverődve. Ugyanis amely ház előtt elvonultak, a benne lakók is csatlakoztak az ünneplőkhöz. Minden útkereszteződésen emberek álltak, s kancsóikból kútból merített hideg vízzel, frissen sült kiflivel és zsíros kenyérrel kínálták a felvonulókat. Gyerekkorából, amit egy nagy és egységes család részeként élhetett meg, érthetően csak a szépre emlékezik. Az egymás iránti szeretetre és tiszteletre, mindennapjaik legapróbb pórusait pedig az örökségül kapott bukovinai székely hagyományok iránti ragaszkodás járta át. Erzsike ezt a szellemiséget mintegy hozományként, a saját házasságába is magával vitte. Férjével, Lajossal derekasan részt vállaltak a hertelendyfalvi közösség megmozdulásaiból. Olykor lovaikat is béfogva a hintóba.

Érkeztek aztán olyan idők is, amikor a család szűkös jövedelméből adódóan, bizony már nem volt elegendő »csak« főállású anyának, feleségnek és háziasszonynak lennie. Tetézte mindezt egy súlyos megbetegedése is, mely kórnak végső legyőzéséhez végül a hite adta meg a kellő erőtöltetet. A Tamási kézimunka csoportjának vezetését öt évvel ezelőtt vállalta el, a rea jellemző alázattal. A kezdeti nehézségek és súrlódások után végül aztán mégiscsak helyrezökkentek a dolgok. Összegezve ez annyit tesz, hogy a már meglévő szakmai kapcsolatok erősödése mellett újabbak is köttettek, kölcsönös együttműködési tendenciával. Asszonytársai Erzsikét idővel a karéneklésbe is berántották, újabb színt helyezve fel fiatal elnöknőjük egyébként is gazdag ténykedési palettájára.

A hertelendyfalvi asszonyok énekcsoportja egyébként Budapesten a Magyarság Házában is bemutatkozott. Bukovinai gyökerű varrottasokkal, illetve hagyományos sütemények kavalkádjával téve teljessé anno a magyar főváros szívében zajló eseményt. A csoport legújabb kori kalandozásai között, tehát a már hagyományosnak tekinthető megnyilvánulások mellett, a gasztronómia is megkülönböztetett helyet kapott. Az olykor elkerülhetetlen ësszekülönbözések idején a békítő és moderátori szerep leginkább az elnök asszonyt, Erzsikét illeti meg.

Szót ejtettünk persze, a csoport, valamint vezetőjük további (személyes) terveiről is. Leszögezvén, ahhoz, hogy mind a munkahelyén, mind pedig a családban és az önként választott közösségépítő mellékfoglalkozás(ok)ban egyaránt helyt tudjon bárki is állni, az illetőnek mindig derűsen, szeretettel és magas fokú toleranciával kell viszonyulnia az adott feladathoz.

Erzsike esetében ez a képlet bevált. A kevésbé fontos dolgok miatt és felett pedig értelmetlen idegeskedni. Mert mint mondja, azok maguktól is a helyükre kerülnek. Ha nem előbb, akkor utóbb…”

 

 

 

Forrás: Hét Nap