A Bohóc vérben és vasban című pódiumműsor keretében november 10-én Dózsa László, Magyarország Érdemes Művésze, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett színész, művésztársaival Rusz Milánnal és Agárdi Lászlóval emlékezett az 1956-os forradalom áldozataira és hőseire Királyhelmecen, a Bodrogközi Magyar Közösség Házában.
Az előadás előzménye Borbély László író, újságíró és Dózsa László színművész azonos című könyve, mely a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg 2007-ben, és a Stefka István rendezte Nem vallott, eltemetve… című 54 perces dokumentum-játékfilm, amely Dózsa, az egykori pesti srác, ötvenhatos forradalmár kis híján tragédiába fordult életét mutatja be.
A pódiumműsor a dokumentumfilm vetítésével indult, melyet megszakítva a kor szerzőitől jegyzett irodalmi művek és dalok előadása gazdagított. Elhangoztak Márai Sándor versei, és Dózsa személyes vallomásai, a közönséget Rusz Milán csodálatos éneke és fergeteges harmonikajátéka varázsolta el. Az előadók megemlékeztek nemcsak a magyar hősökről, hanem a félrevezetett és értelmetlenül elesett orosz katonákról is.
A színművész tizennégy évesen vett részt a Rákóczi úti harcokban 1956-ban. „Nem vallott. Eltemetve”– ez került Dózsa László neve alá abba a jegyzőkönyvbe, amely az ’56-os forradalom utáni megtorlások alatt készült. A színművész az előadásában emellett szóba hozta azt a vádat is, amely szerint az egyik archív fotón az ő állításával szemben valójában más látható.
„Édesanyám mondta egyszer, hogy fiam, képzeld, láttam rólad egy fotót, és akkor megmutatta nekem azt a képet. Nem is emlékeztem rá egyébként. De nemcsak ez a fotó, hanem itt van az a sapkád, amit akkor hordtál. Megmutatta, akkor vette elő azt a sapkát. Nekem – az édesanyám szavai – akit én imádok, s azt mondja nekem, hogy az én vagyok, akkor az én vagyok. És én különösen azért érzem fájdalmasnak ezt az egész lejárató cirkuszt, mert úgy érzem, hogy ezzel édesanyámat gyalázták meg” – mondta el keserűen a színművész.
Dózsa László mesélt gyermekkoráról, a népligeti mutatványosok világáról, ahol édesanyja akrobataként dolgozott, míg nevelőapja, a közismert bábművész, Kemény Henrik volt. Élete meghatározó élménye az volt, amikor az ávósok a manézsba rontottak, hogy a társulat bohócát, Skotit – aki korábban a rendszert kritizáló megjegyzéseket tett – a nézők szeme láttára verték véresre, s miután elhurcolták, soha nem hallottak róla. Kisfiam, ez a kommunizmus – magyarázta neki akkor az édesanyja. Ez a történet ihlette az előadás címét is, Bohóc vérben és vasban. A fehérbohóc látványa volt maga a szabadság, és a szabadságot vitték el megbilincselve.
„Ugyanolyan bohóc akartam lenni, mint ő. A lélek porondján akartam létezni, ahogyan ő. Elegáns volt, az arca lisztfehér, festett szemöldöke balra magas ívbe szaladt. Egyik tekintetében fájdalom tükröződött, a másikban akkora öröm, melyet csak a teremtés képességével megáldott lélek élhet át” – mondta az előadás során Dózsa.
A forradalom leverése után kényszervallatáson addig verték, míg úgy gondolták, meghalt. Az élettelennek hitt testet a tömegsírhoz vitték, azonban a meszesgödör ásói közül az egyik észrevette, hogy él és kihúzták a sírból. Kórházba vitték, ahol tízórás műtéttel megmentették az életét.
Dózsa László úgy gondolja, hogy minden őt és rajta keresztül 1956 szellemiségét érő támadás ellenére feladata, hogy újra meg újra elmesélje történetét, hogy a ma élők megismerjék a kommunista rendszer igazi arcát.
A közönség az est folyamán megismerhette, hogy mi az a davaj-gitár, és a pesti srácok feledhetetlen hősiességét, a tragikumból fakadó bölcsesség megszületését, amikor a véres harcok forgatagában is képes egy kamasz fiú meglátni az ellenségben az embert.