Bodrogközi kis faluból került Komáromba, ma már a teológiai kar dékánja. Édesapja halála hozott változást az életében, hogy a lelkészi hivatásban megtalálja önmagát. A kilencvenes évek után ma újra lelkészhiány fenyeget, nem vonzó a fiatalok számára a lelkészi pálya – állítja. A lelkészképzés mellett az egyházat érintő társadalmi kérdések is szóba kerültek, amikor Lévai Attilával, a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánjával a Ma7 rovatveyetője, Kolek Zsolt beszélgetett.
Kezdjük a beszélgetést egy személyes felütéssel. Hogyan kerül az ember egy bodrogközi kis faluból a Csallóközbe, hogy azután a komáromi teológiai kar dékánja legyen?
Hogy lett belőlem komáromi diák? Kassán végeztem, ott jártam gimnáziumba. Akkoriban a pedagógiai vagy a jogi pálya felé tekingettem. Annyi kötődésem volt a református egyházhoz, mint egy hagyományos keresztyén családban nevelt fiatalnak: eljártam a templomba, a vasárnapi iskolába, annak rendje‑módja szerint konfirmáltam. Az igazi változást az életemben édesapám halála hozta el. Az Isten néha nagyon fájó módon tereli más – a jövőből tekintve, jobb – irányba az ember életét. Édesapám temetése napján felvételiztem volna a jogi karra, nyilván nem tudtam készülni a vizsgákra. Légüres térbe kerültem, úgy nézett ki, hogy a következő évben dolgozni fogok. 1994 nyarán a lelkész biztatására mentem el egy magyarországi népfőiskolára, ott ismertem meg az akkor induló komáromi teológiára jelentkezett fiatalokat. Megtudtam, hogy van pótfelvételi, így kerültem Komáromba. Kezdetben nem voltam túl lelkes, de karácsonyra már éreztem, megtaláltam a helyem. Így történt, hogy öt év alatt elvégeztem a Kálvin János Teológiai Akadémiát, amely 1994 és 2004 között az első magyar nyelvű felsőoktatási intézmény volt Szlovákiában – igaz, akkreditáció nélkül működött. A Selye János Egyetem megalapításakor az akadémia integrálódott, s azóta teológiai karként működik tovább. Ennek a karnak lettem oktatója, 2009‑ben dékánja.
A rendszerváltoztatás előtt Csehországban képezték a felvidéki magyar lelkészeket. Ez az állapot hívta életre a komáromi teológiát. Napjainkra mennyire változott a helyzet?
A kilencvenes évek elejét súlyos lelkészhiány jellemezte, megesett, hogy még a tehetősebb nyugati gyülekezeteknek sem volt saját lelkipásztora. A kétezres évek közepére szinte visszájára fordult a helyzet: már‑már úgy tűnt, túl sok lelkészt képezünk. Napjainkra viszont a keleti egyházmegyékben újra előfordul, hogy egy lelkész öt‑hat gyülekezetet szolgál. Távlatosan megint lelkészhiány fenyeget, hiszen egyre kevesebb fiatal választja a lelkészi hivatást. Jelen pillanatban 71 hallgatónk van a teológiai karon, de ebben a számban benne vannak a doktori képzésben részt vevő és a missziológia, diakónia és szociális gondoskodás szakot látogató hallgatók is. Összesen 34 teológushallgatónk van a mostani tanévben.
A kilencvenes évek szabadabb légkörében megerősödtek a gyülekezetek, mára azonban eléggé elanyagiasodott a világunk. Mivel lehet megszólítani a fiatalokat, hogy a lelkészi pályát válasszák?
A legnagyobb gondot abban látom, hogy máig sem sikerült kialakítani egy lelkészi életpályamodellt. Anyagilag aligha nevezhető ösztönzőnek, hogy egy pályakezdő segédlelkész mintegy háromszáz eurót vihet haza. Igaz, a gyülekezetek a legtöbb helyen ma is térítésmentesen biztosítják a lakhatást a lelkész családjának, de ezzel együtt is, kell egy nagyfokú elhivatottság ahhoz, hogy valaki ezt a pályát válassza. A gyülekezetek is meggyengültek, például az elvándorlásnak köszönhetően. Ha az anyagyülekezetem, Csicsó példáját nézem, azok a harmincasok adhatnák az eklézsia gerincét, akik jelenleg Csehországban, Magyarországon vagy az Egyesült Államokban élnek.
A gyülekezeteket sújtó elvándorlás kapcsán is kérdezem, mennyire tud megfelelni a református keresztyén egyház annak a nemzetmegtartó szerepnek, amely a Felvidéken, a helyzetéből adódóan, mégiscsak sajátja?
Régiónként eltérő a helyzet, hiszen mások a kihívások. Teljesen más a helyzet a tömbvidéken, ahol biztosított a magyar nyelvű oktatás, a mindennapokban szinte általános a magyar nyelvhasználat, mint a peremvidéken, ahol a református egyház szó szerint a magyarság utolsó bástyája. A barsi egyházmegye északi részén, de akár Pelsőc vidékén, leginkább mégis az ungi egyházmegyében magyar óvoda és iskola híján a fiatalok már csak a gyülekezetben találkozhatnak az anyanyelvükkel. A nemzetmegtartó szerep itt érvényesül a leginkább, már ameddig lehetséges. Sajnos, a lemorzsolódás tetten érhető, azok a gyülekezetek, ahol a nyelvváltás lezajlott, előbb vagy utóbb kérvényezik a csatlakozást a szlovák egyházmegyéhez.
Bővebben: https://ma7.sk/kozelet/isten-neha-nagyon-fajo-modon-tereli-jobb-iranyba-az-embert