Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete

Erdély Emberek

Egyáltalán, miért kellene kellemes legyen a művészet? Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete

A Magyar Nemzeti Galéria közleményben magyarázza látogatóinak a modern művészetet. Megnéztük, mitől is annyira ördögiek ezek a képek.

Magyar Nemzeti Galéria egy Facebook-posztban mentegetőzött a Bacon, Freud és a Londoni Iskola című kiállítása kapcsán. A látogatókat állítólag megbotránkoztatta a rút esztétikája, vagyis az, hogy nem feltétlenül szép vagy jóleső érzéseket előidéző műalkotásokat láthattak a múzeum falain.

Az eset és a MNG reakciója több szempontból is problémás, de leginkább kétségbeejtő és elszomorító. Főként azért, mert olyan társadalmi jelenségről tanúskodik, amit számos, rendszerszintű hibának köszönhetünk. A közoktatás képtelensége, hogy önálló gondolkodású, kritikai szemmel ellátott állampolgárokat neveljen, állandó jellegű probléma. Viszont hogy a művészethez is használati utasítást kelljen adni, az már az intézmény működéspolitikájáról is sokat elárul.

Az újra nyitott, a műalkotások iránt érdeklődő kultúrafogyasztó fantomképe, úgy tűnik, nem tud hús-vér emberré változni. Szerzőnk meglátogatta a szóban forgó kiállítást, és az alábbiakban pár fogódzót, szempontot vázol fel az életművek lehetséges értelmezéséhez. Mint minden alkotásnál, a Londoni Iskola esetében is érdemes egy kis időt szánni arra, hogy megszólítsanak bennünket a művek. Francis Bacon festészete az egyik legegyedülállóbb megközelítése annak az elidegenedésnek, amelyet a modernitás minden értelmetlen és haszontalan (ál)elvárásával és nyomasztó túlszabályozásával okoz. Bacon a szeretője halála után alkotott ezen műve absztrakt terével, szétolvadó emberi testeivel, amelyek egyértelműen idézik az elvesztett férfit, a megnevezhetetlen semmibe szétfoszló alakjaival adja vissza ezt a szorongást. Triptych–August 1972, avagy kísérlet az öngyilkosság okozta fájdalom megragadására. Azonban Bacon alkotásainak egyik legerősebb pontja az a kapcsolat, amely a „tudatos” emberi és a „nem tudatos” állati testek közötti viszonyról szól. A Túlságosan is emberi című, egyszerre Nietzschére és Diogenészre utaló munka egy mozgásban szétmosódott kutyát láttat, amely egy kényelmetlenül üres térben, egy helyben vergődik, miközben rajta kívül csak a messzi háttérben látható néhány autó, pálmafákkal és tengerrel. Ki tanít kit? Dog, olajfestmény 1952-ből. Festészetének egyik legnagyobb erőssége az emberi test önmaga minden nehézségében való ábrázolása: nincs megszépítő idealizmus. A szétolvadó, groteszk testek és testrészekre csak merőben emlékeztető testdarabok úgy fekszenek a vásznain minden súlyukkal együtt, mint holmi húsdarabok a vágóhíd – az emberi kultúra vágóhídjának – padlóján, ahol a szépségért és megbecsülésért cserébe kilóra adják-veszik egymást az öt percnyi sikerért. A Fekvő nő már címében is utal erre. 1961, a test határai elmosódnak. Bacon a festészet klasszikus témáihoz, például a portréhoz is sajátosan közelített. A barátait ábrázoló képei elnagyolt ecsetvonásokból, szinte lelógó húscafatokra utaló festékfoltokból és torz perspektívákból épül fel, amelyek megpróbálják újraalkotni az adott személyek belső konkfliktusainak kivetülését. William Blake angol költő halotti maszkjáról készített festménye olyan, mintha a nagy költőt megnyúzták volna és a húsán a rég halott test a rothadás rózsaszín, lila, fehér foltjaiban pompázna, már-már halszerű arccal, nagy szemekkel, széthúzott szájjal. Az 1955-ből származó tanulmány kibillenti a klasszikus portrékkal szembeni nézői elvárásokat. Lucian Freud szintén nem volt híve a nyárspolgári érzékenység védelmében történő, a valóság idealista elmaszkírozásának.

Festményei, függetlenül attól, hogy naturalistább vagy szimbolikusabb korszakáról beszélünk, könyörtelen közvetlenséggel állították szembe a szemlélődővel a valóság valamely szeletét. A Dávid és Eli című festmény Freud ügynökének és szobavirágának öregedő és egyre csak leromló testét állítja párhuzamba és szembe a nézővel, különösen annak tekintetében, hogy a festmény több, mint egy évig készült: mindig csak este és délután dolgozott rajta Freud. Ember és kutyája pihenés közben. A festmény 2003-ban készült. A Meztelen portré című festménye némileg Bacon festészetét idézi; egy szinte csak úgy „odavetett” női testet látunk egy ágyon, felettébb kényelmetlen pozícióban kicsavarva. A festmény, naturalista jellege mellett, Bacon aktjaihoz hasonlóan, tekinthető az akt mint alkotói formanyelv kritikájának is, amely nem ritkán kényelmetlen-kellemetlen helyzetbe hozza modelljeit, amelyek még akkor is, ahogy ma is, túlnyomó részt nők a férfiak öröme érdekében. A szokatlan póz fölülírja a portré műfaját. Önarcképeiben hasonlóan sajátságosan dolgozott, amiről tanúskodik az Tükröződés két gyerekkel című munkája. Magát a festőt sokkal nagyobban látjuk a két gyereknél, ráadásul ő maga lentről tekintve van ábrázolva, miközben a két gyerek viszont frontálisan. A hatást Freud maga is trükkel érte el, vagyis: a festészeti szándékát előbb reprodukálta a valóságban, majd onnan átvitte a vászonra. Épp ebből kifolyólag még a gyerekek mosolya ellenére is van valami aggasztó, leselkedő hangulat a képben. Az 1965-ből származó önarcképben felerősödnek az illúziók. A terhes feleségét egy fehér kutyával ábrázoló Lány fehér kutyával című festménye ugyancsak szorongáskeltő mű. A stílus kevésbé naturalista, mint Freud más festményein, azonban a francia klasszicizmusra és angol szimbolizmusra visszautaló, lesimított felületek nem kevésbé elidegenítő hatásúak, mint a groteszk naturalizmus. Annál is inkább, hogy a lány egyik melle fedetlen, azonban ezt önmaga természetes valójában látjuk, nem a korábbi korok elvárásainak megfelelően idealizált formában.

A kutya és a lány között szemmel láthatóan semmiféle kontaktus nem létezik, pontosan annyira elszigeteltnek tűnnek egymástól, mint a néző a modellektől a festmény által.