Az inklúziós program alkalmazása

Szabadka Kiemelt cikk

„Az, hogy valaki inklúziós, nem azt jelenti, hogy nem képes az életre, dolgokra…”

„Tanító vagyok, és a saját osztályomban is vannak ilyen gyerekek. Az a legfontosabb, hogy erősítsd, kihozd belőle a legtöbbet. Ez az én történetem, meg a diáké, viszont nagyon fontos a szülői együttműködés, mindhárman szükségesek vagyunk a fejlődéshez. Ezt a hivatást szívvel-lélekkel kell végezni, mert másként nem lehet.”

A Belgrádi Egyetem Speciális Rehabilitációs és Gyógypedagógiai Karán nemrégiben védte meg diplomamunkáját, és ezzel magiszteri fokozatot szerzett a szabadkai Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában osztálytanítóként dolgozó, immár negyedikeseit oktató-nevelő Saláta Ugrai Krisztina magiszter, akit a bevezetőben idéztem. Emellett az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének aktív, elnökségi tagja, s a hónap elején jelent meg segédtankönyve, melyet a magyart mint környezetnyelvet tanuló diákok számára írt, a harmadik osztályosok részére.

* Miért tartotta fontosnak, hogy az inklúzióval foglalkozzon?

— Egyre több olyan diákkal találkozunk az általános iskolákban, akiknek szükségük van külön, a személyükre megírt programra. Fel akartam mérni a tanítók és a tanárok hozzáállását, attitűdjét a sajátos nevelési igényű gyerekek iránt. Két szabadkai iskolában végeztem kutatást: a Sonja Marinkovićban, mely több mint tíz éve foglalkozik IOP-os gyerekekkel, és az Ivan Milutinovićban, mely 2011/12-ben kapcsolódott be ebbe a folyamatba, tehát azoknak a pedagógusoknak a véleménye érdekelt, akiknek nagyobb a tapasztalatuk e téren. Nagyon érdekes a kutatási eredmény: azt állapítottam meg, hogy a tanítóknak a hozzáállása sokkal pozitívabb, mint a tanároké. Ezt személyes tapasztalatommal is alátámaszthatom, hiszen tanító vagyok, és a saját osztályomban is vannak ilyen gyerekek. Az az időmennyiség, amelyet én velük töltök, sokkal több, mint amennyit a tanár abban a 45 percben foglalkozni tud egy-egy diákkal, ezért nagyobb, mélyebb a kötődés. Tudni kell, hogy három csoportra oszthatók a gyerekek: IOP 1-es, IOP 2-es és IOP 3-as. Az IOP 1-es tanulja mindazt, amit a többiek, de a tananyagot csökkentve, a meghatározott tanulmányi skálán nem mindegyik fokozatot kell teljesítenie. Az IOP 2-eseknek orvosi papírokra van szükségük, s ők már egy speciális program szerint teljesen mást tanulnak. Az én osztályomban van egy kisfiú, aki IOP 2-es programon van, és magyarból még mindig az ábécét tanuljuk, nem tud írni, olvasni, viszont más tantárgyból a képességei megütik a mércét, így nem kell eltanácsolni másik iskolába. Meg itt vannak a tehetséges gyerekek, az IOP 3-asok. Az oktatási törvényünk szerint nekik szupertehetségesnek kell lenniük, velük is külön kell foglalkozni. Ez nagyon-nagyon nehéz, így fontos, hogy az oktató pedagógus mindenféle módszert ismerjen, lássa azokat a kompetenciákat, amelyeket fejleszteni kell, ezeket kell előtérbe helyeznie.

* Minden a tanítóra hárul?

— Az első, legfontosabb dolog, hogy felismerje, ha a gyerek az óvodában még nem volt az inklúziós program részese, és arra van szüksége. Ha észreveszem, akkor jeleznem kell az iskolai teamnek, melynek a pedagógus, a pszichológus, az igazgató és a tanító a tagja. Szükség van a szülő írásos beleegyezésére is. Aztán minden a tanítóra marad: hogy elkészítse a kisgyerek saját programtervét, ez lehet egy tantárgyból, de lehet többől is. Az a legfontosabb, hogy erősítsd, kihozd belőle a legtöbbet. Nagyon fontos a szülői együttműködés. Én ezt egy háromszögnek nevezem, melynek a csúcsán a diák van, lent a szülő és a tanító — mindhárman szükségesek vagyunk a fejlődéshez. Volt olyan, hogy elmentem egy diákom kapcsán a fejlesztési tanácsadóba konzultálni, hiszen ott már foglalkoztak vele óvodáskorban.

* Hány IOP-os gyerek van az osztályában?

— Eddig, a három év alatt két IOP 1-es diákom volt, és egy harmadik is, aki viszont a törvény értelmében „nem létezett IOP-osként”, merthogy a jogszabály csak két IOP-os diákot enged egy osztályban. Ezek a diákok ugyanis duplán számítottak létszámban eddig. Az idei iskolaévtől viszont az oktatási minisztérium eltörölte az IOP 1-es programot, nem létezik tovább. Küzdünk, mert annak ellenére, hogy három évig ezen a programon tanultak a diákok, a képességeik nem nőttek meg, a kapacitásaik továbbra is ugyanazok. Féltem ezeket a gyerekeket a jövőtől, és nemcsak az én diákjaimat, hanem globálisan. És persze van az IOP 2-es diákom, aki létezhet a hivatalos oktatási programban, de ehhez szigorúan orvosi papírokra van szükség — az enyémnek viszont nincsenek ilyen dokumentumai. Ha a kisgyerek hátterét nézem, borzasztóan szegény, hátrányos helyzetben él, hatan vannak testvérek, anyuka meghalt, apuka neveli őket egyedül, tehát sok-sok olyan dolog van, ami húzza visszafelé. Egyszerűen a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy azt a rengeteg munkát, amelyet beleöltem, és ő végigcsinált, azért, mert a törvény így határozott, veszni hagyjam, tehát folytatom tovább.

* Hol kamatoztatja a tudását?

— Az egyetemen hívtak, hogy iratkozzam be a doktori képzésre, majd meglátjuk. Azt is megfontolnám, hogy itt folytassam-e, vagy Magyarországon. Nagyon fontosnak tartom, hogy az egyetemen végig legyen egy ilyen tantárgy, nem elég egy évig hallgatni. Nagy szükség van arra, hogy a jövendőbeli tanítók megismerkedjenek az inklúziós oktatás módszertanával, mert egyre több olyan gyerekkel fognak találkozni, akinek szüksége van segítségre. Örülök, hogy a saját iskolámban segíthetem az inklúziós munkát.

* Közben segédtankönyvet is írt harmadikosoknak, akik környezetnyelvként tanulják a magyar nyelvet, Szia, gyere, játsszunk… címmel. Az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete jelentette meg, és a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatta.

— Tíz éve dolgozom az egyesületben, nagyon szeretem ezt a munkát, mert rengeteg újszerű módszertanra tettem szert különféle konferenciákon, akadémiákon. Hat éve tagja vagyok a Vajdasági Tehetségsegítő Tanácsnak, a vizuális szakterület koordinátoraként és vezetőjeként. Nagyon szeretem ezt is. A Zmaj-iskolában kezdtem el dolgozni, amint befejeztem az egyetemet, immár tizenöt éve vagyok ott. Fél évet az iskola napközijében töltöttem, magyar és szerb gyerekekkel kellett foglalkoznom a kolléganőmmel, az jó tréning volt! Utána bekerültem a tanításba, és majdnem kilenc évig környezetnyelvet tanítottam, tehát a szerb gyerekeknek magyart. Akkor tapasztaltam meg, hogy ember legyen a talpán, aki ezt a tantárgyat tanítja! Mindennap új és érdekes feladatokat kellett kitalálni, hogy felkeltsd a tanulók érdeklődését, miközben gyakorlókönyv, munkakönyv nem létezik. Nagyon nagy izgalommal töltött el, hogy mekkora és milyen kemény fába vágtam a fejszémet. Szerveztünk szakmai fórumot olyan kollégákkal, akik ezzel a tárggyal foglalkoznak, beszélgettünk, hogy mire van szükség, én pedig ismertettem az elképzeléseimet. A harmadik osztály volt az első, melyet kiválasztottunk, mert ekkor találkozik a gyerek először az ábécével. Olyan könyvet akartam, amelyben a diák dolgozhat, hogy érezze, az a sajátja. Kilenc lecke van benne, felöleli a kerettantervet, 72 tanórára íródott. Logikai feladatokat tartalmaz, keresztrejtvényeket, mondókákat, találós kérdéseket, verseket, az ünnepek megismertetésével foglalkozik, és illusztrációk találhatók benne, melyeket a diákok nagyon szeretnek, mert színezni lehet őket. Szint szerinti feladatokat is tettem bele, mert vannak gyerekek, akik vegyes házasságból jönnek, és tudnak magyarul, és vannak, akik egyáltalán nem beszélik a nyelvet. Van, amit egyedül meg tud csinálni az, aki ért és beszél magyarul, van, amit csapatban, párban, a tanárral közösen. A könyv egy év alatt készült el, közben újabb szakmai fórumokat rendeztünk, hogy egy valóban jó, használható kiadvány kerüljön a gyerekek és a tanárok elé. Októbertől kezdve használják segédtankönyvként a vajdasági iskolákban, az eddigi villámgyors visszajelzések nagyon jók, újra kell nyomtatni, mert nagy rá az igény. A gyerekek nagy örömmel dolgoznak benne. Talán a szülő is egy kicsit másképp fog hozzáállni ehhez a tantárgyhoz, ha van könyv, lehet kísérni, hogy mit csinál a gyerek.

* Lesz folytatása?

— Heteken belül nyomtatásba kerül a negyedikes könyv, melyet Bíró Orsolya kolléganővel készítettünk. Ráépül a harmadik osztályosra, ám valahol nehezebb is, mert már nyelvtani fogalmakkal is találkoznak a gyerekek. Mindenki nagyon várja, nemcsak Szabadkán és környékén, hanem egész Vajdaságban. Ezt is ingyen kapják meg az iskolák, 2019 szeptemberétől használják majd. Felkérést kaptam, hogy készítsem el az első-másodikos könyvet is. Elfogadtam, és szintén nagy kihívás lesz, mert akkor még nem tanulják a betűket, ugye… Előtte azonban egy kicsit pihenni szeretnék.

 

Forrás: Hét Nap