Beszélgetés dr. Silling Léda néprajzkutatóval
Topolyán, a Néprajzi Konferencia keretében szeptember 9-én Silling Léda Piacok, vásárok, emberek — Néprajzi tanulmányok a Vajdaságból című kötetét is bemutatták. Dr. Silling Léda néprajzkutató, a Községközi Műemlékvédelmi Intézet munkatársa. Egyebek mellett kutatási területéről, valamint a népi műemlékvédelem keserédes feladatairól mesélt nekünk.
* A most megjelent könyv fejezetei egy-egy vajdasági település vásározó világát tárják fel, maga a kötet pedig Vajdaságot mutatja be új dimenzióból. Mit tudhatunk meg magunkról ebből a perspektívából?
— Az eddigi néprajzi kutatások inkább a folklórral, a népi vallásossággal és a szokásokkal foglalkoztak. Ahhoz képest ez, amit én kutatok, szorosabban kapcsolódik a tárgyi néprajzhoz, ezért is nyit meg újabb távlatokat. A magyarországi vásárokról a Dankó Imre-írások szólnak. Egyetemistakoromban kezdtem ezzel a témával foglalkozni, akkor a tanáraim azt mondták, Dankó Imre megnyalná mind a tíz ujját, ha ma ilyen vásárokba járhatna. Mert Magyarországon már nincsenek ilyenfajta vásárok. A kilencvenes évek vége felé, amikor belefogtam a kutatásba, még volt nagy állatvásár mindenütt, most már csak kisebbek vannak — az új állategészségügyi törvény miatt. Szóval változik az itteni vásár is, de még mindig jóval nagyobb és rendszeresebb ahhoz képest, ami Magyarországon van. Ott eltolódik a kézműves-kirakodó- és fesztiváljellegű vásárok felé.
* Pontosan milyen vásárokról van szó a kutatásban?
— Vásárokon a havi rendszerességgel megtartott mezőgazdasági és ipari kirakodóvásárokat értem, ahová nemcsak a környékről, hanem távolabbról is érkeznek eladók és vásárlók egyaránt. Leginkább akik nem tudják másutt megvásárolni például az alkatrészeket a mezőgazdasági eszközeikhez vagy éppen — ma már nem, de tíz évvel ezelőtt még — tenyésztésre a borjúkat.
* Mi az, ami a régi vásározós szokásokból átöröklődött mára?
– A vásárok terei, esetleg időpontjai. Kivételes például a rumai vásár, melyet minden hónapban 3-án tartanak meg, több mint száz éve. A kereskedők a piacutcában vásároltak házakat — ez vezetett ki a vásártérre —, és hogy legyen forgalmuk, meg volt szabva, hogy ki mikor hová rakodhatott ki a házak elé. Ez mindmáig így van, és talán ez az egyetlen olyan vásártér, amely megőrizte eredeti, hagyományos formáját. Ott megmaradt az a felépítés, hogy a központban van a piac, ez az az utca, amely kivezet a vásártérig, és kívül van a marha-, vagyis állatvásártér, mellette pedig az ócskás rész. Topolyán is szét van választva, de nincs összekötve a város központjával. Szabadkán bent volt a piac a központban, és később, amikor a város nőtt, összenyomta a teret, akkor tették ki oda, ahol most van az ócskapiac. Ahogy változik az igény, úgy változnak a vásárok is.
* A könyv előszavából idézve: „A vajdasági magyar néprajztudomány fejlődése a tudományterület művelésének itteni létjogosultságát bizonyítja.” Hogyan nyilvánul meg ez a gyakorlatban?
— Ha csak a Kiss Lajos Néprajzi Társaság munkásságát nézzük, akkor is elég tág ez a tevékenység. Tavaly az identitás kapcsán volt nagy konferenciánk, amikor Borús Rózsára emlékeztünk, a népszokásokkal foglalkoztunk. A népi vallásosság kutatása szintén folyamatosan jelen van, többek között Silling István, Szőke Anna foglalkozik vele, Kónya Sándor pedig a népi énekeket kutatja. Raffai Judit nagyon jó kutatóműhelyt hozott létre a tanítóképzőben. A hallgatóit is hozza a fiatalok konferenciájára előadást tartani, szóval a kutatás folyamatos, eredményei is vannak, ami kívülről néha nem is látszik, de folyamatos, és ez nagyszerű szerintem.
* Kupuszina egy erősen hagyományőrző település, de mégis mikor lett számodra egyértelmű, hogy a néprajzzal szeretnél foglalkozni?
— Valójában predesztinálva volt, hogy néprajzos leszek, mert olyan családba születtem. Édesapám — dr. Silling István — néprajzzal foglalkozik, és a Magyar Néprajz köteteit meg Balassa—Ortutay Magyar Néprajzát nézegettem kislány koromban, az volt a képeskönyvem. Nem ezen a pályán indultam eredetileg, de amikor elkezdtem készülni a felvételire, megéreztem, hogy ez az, amivel foglalkoznom kell.
* A szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézetben mivel foglalkozol?
— Elsősorban a néprajzi kérdésekkel, de például a területrendezési terveknél is segítenem kell, meg ami még adódik. Ma éppen Gunarason voltunk, mert van ott egy szélmalom, félig tégla, félig vályog, és az idő múlása bizony meglátszik rajta — ahogyan a népi emlékeken általában. Aki a városban található nagyobb épületekkel foglalkozik, annak könnyebb feladata van, mert egy ilyen objektumnak nem nehéz funkciót adni. De mit csináljak én egy szálláson egy védelem alatt álló szántalpas hombárral? Gyönyörű, de már nem használják semmire. A gunarasi szélmalom is ilyen szívfájdalmam, mert le fogják bontani, hiszen életveszélyes. A topolyai múzeum igazgatója, Gazsó Hargita javasolta, hogy hozzuk el a topolyai tópartra. Rendben, de ki fogja mindezt finanszírozni? Elkészíteni a dokumentációját, lebontani, átszállítani, újra felépíteni, majd funkciót adni neki? Ez kihívás, óriási feladat. A kutatómunkát pedig emellett végzem. Most újra felmértem a napsugaras oromzatokat, mennyi maradt abból, ami harminc évvel ezelőtt volt, amikor az első kutatást végezték a kollégák. Adán a huszonhétből mindössze tizen-egynéhány maradt. Topolyán egy napsugaras oromzatot bevitettünk a tájház udvarába. Nincs már eredeti funkciójában, de ez egy 1882. évi, topolyai napsugaras oromzat, melyet nem kellene csak úgy kidobni. Mi nem gyűjtünk tárgyakat. Amit a régészeink gyűjtenek, az a területen illetékes múzeumhoz kerül. Így kellene eljárni a néprajzi tárgyakkal is, de a topolyai múzeumban sajnos nincs hely nagy méretű tárgyak raktározására.
* A hagyományos kutatási módszereken, vagyis a levéltári, könyvtári, múzeumi gyűjtéseken kívül milyen módszereket alkalmazol?
— Nagyon fontos a terepi kutatás, hogy elmenjen az ember a helyszínre, és interjúkat készítsen, beszélgessen, mert olyankor mindig felmerülnek új témák. A hazai terep itt nagy segítség volt, mert Kupuszinán tudom, kihez kell mennem, ha az apatini vagy a hódsági piacokról kell beszélni. Olyan, mintha tudnám a válaszokat a kérdéseimre, pedig nem így van. Most is, amikor a festett bútorokat kutattam, találtunk egy bácsit, aki még mindig ezzel foglalkozik. És bizony szóba kerültek új témák is. Mit miért csináltak, hogyan alakították a tulipános bútort, vagy voltak azok a vésett virágos bútorok, azokat külön Apatinba vitték, mert ott volt egy szobrász-faragó, aki elkészítette, holott azt hittem, azt az asztalos helyben meg tudta csinálni. Szóval mindig hallani új információkat, ezért nagyon fontos ez a fajta kutatás.
* Az a néprajzi kultúra, amelyet most szedegetnek össze a néprajzosok, köztük te is, adhat választ a mai világunk értékválságára?
— Ma nagyon divatos azt kutatni, hogy az embernek milyen identitása van, és hova nyúlik vissza. Ha engem megkérdeznek, én azt mondom, hogy kupuszinai vagyok, és magyar, és fontosak a gyökereim. Ugyanígy, ha megkérdezel valakit, aki elment külföldre, mert nem tudott otthon a földekből megélni, az is ezt fogja mondani. Hogy hazajön-e, azt nem tudom, de hogy ott a többi hazaival tartja a kapcsolatot, az is biztos. Minél távolabbra mész otthonról, annál jobban érzed, hogy hova tartozol, és ki vagy valójában. Ha az emberek Kanadában is felveszik a gombosi vagy a doroszlói viseletet, akkor ez fontos számukra, és egy kicsit utat is mutat szerintem.
* A néprajznak ezek szerint van egy ilyen összetartó ereje?
— A néprajznak nem biztos, de a népi kultúrának, a saját kultúránknak igen. Ha a kutatásainkkal egy kicsit is segíteni tudunk abban, hogy valaki rájöjjön, mennyire fontos, hogy ő egy ilyen közösséghez tartozik, legyen az Kupuszina, Szilágyi, Gombos vagy Doroszló — és akkor csak a jelentősebb hagyományőrző közösségekről szóltam —, akkor már van eredménye annak, amit csinálunk.
Forrás: Hét Nap