Az év legsötétebb napjai után…

Rajkovics Péter Emberek
Zirig Árpád: „Az év legsötétebb napjai után világosodik”

Zirig_ArpadAz idén ünnepelte hetvenötödik születésnapját a felvidéki irodalom egyik meghatározó alakja, aki az előző rendszerrel szemben minden alkalommal felemelte a hangját, mert mit mondja, mindig ki kellett mondania, amit gondolt. A csallóközi költővel, Zirig Árpáddal beszélgettünk életéről, irodalomról és a karácsony fényéről.

Milyen volt a gyermekkora?

Mivel akkor még nem volt televízió, sőt, rádió se nagyon, így a könyvek bűvöletébe kerültem. Nagyon szerettem olvasni. A háború utáni időszakról beszélünk. Ha visszagondolok, nekem mégis sok szépséget rejteget. Másfajta életre nyitott kaput, amelyben az értékek, az erkölcsi, az emberi becsület volt a legfontosabb. Az iskolát Egyházgellén a jogfosztottság idején kezdtem el, de nővéremnek köszönhetően már előtte megtanultam írni és olvasni. A pedagógusaink nem voltak a pályára felkészülve, hiszen a kor szellemében Árva vidékéről hoztak néhány írástudót, hogy oldják meg a pedagógushiányt.

A középiskolát viszont már Dunaszerdahelyen folytatta.

Már nyolcadikosként a városban tanultam. Az olvasás szeretetét a családból hoztam, édesapám is minden szabadidejét olvasással töltötte. A gimnáziumban jobb tanáraim igazgatták utamat, közülük kiemelném Ozorai Feri bácsit, aki meghatározó magyar szakos pedagógus volt, az irodalom megszállottja, és engem is „megfertőzött”. Az érettségi után a pozsonyi Komenský Egyetemre jelentkeztem, ahova felvételt nyertem filozófia-magyar szakra. Ekkor Csehszlovákiában dühöngött a káderpolitika, és én is ennek az áldozata lettem. Szegény Turczel Lajos bácsi, aki az egyetemen csoportvezető tanárom volt, fél órát szenvedett, míg közölni tudta velem a kellemetlen hírt, hogy nem folytathatom tanulmányaimat. A történethez hozzátartozik, hogy a háború után, mivel édesapám nem reszlovakizált, vagyonelkobzást kaptunk, házunkba beköltözött egy szlovák család, de már a kitoloncolásunkra nem került sor. Öt hektár földünk volt, édesapámat mégis kulákká nyilvánították.

Hova járt főiskolára?

A következő évben, hatvanban jelentkeztem a Nyitrai Pedagógiai Institútra. Mivel besorozott rekrúta voltam, megkaptam a behívót Csehország legnyugatibb csücskébe, As városába. Ez nagyon elrémisztett, így nagyon fontos kérdés volt számomra, hogy tudom-e folytatni a tanulmányaimat. Mivel Pozsonyban egy évvel ezelőtt sikeres felvételi vizsgát tettem, így mivel káderlapomat már a munkahelyemről kaptam sikerült bejutnom a főiskolára. Szlovák, orosz és kémia szakot nem szerettem volna tanulni, ezért egy volt középiskolai tanárom javaslatára a földrajz-természetrajz szakot választottam.

Milyenek voltak a főiskolai évek?

Nagyon aktív diákélet várt rám. Itt kerültem be egy olyan diákcsoportba, amely meghatározta az irodalom iránti vonzódásomat. Megalapítottuk a nyitrai magyar diákok irodalmi lapját, a Fórumot. Ötletgazdája és fő szervezője Sidó Zoltán volt, aki később a Csemadok országos elnöki tisztségét is betöltötte. Rendszeres közlésfelülethez jutottunk, s így megnyílt előttünk a közlés lehetősége, az országos lapokban is. Először az Új Ifjúság és a Hét hetilap közölte a verseimet, majd később az Irodalmi Szemle is.

Hogyan folytatódott az élete a főiskola elvégzése után?

Mivel a főiskolán katonai katedrát végeztem, már altiszti ranggal rukkoltam be. Ez lehetőséget biztosított egy szabadabb hadseregbeli életre. Ehhez hozzájárult az is, hogy sikeres labdarúgóként előbb Písekbe kerültem, majd két hónap után Prága közelségébe, Benešovba. Az ottani civil csapatban kergethettem a bőrt. Itt megismerkedtem Tono Machálek szobrászművésszel, aki révén közelebb kerülhettem a prágai művészvilághoz. Az egész katonai időszak a sport és a művészet vonzásában telt el. Tono barátom még Bohumil Hraballal is összeismertetett.

A pedagógusi pályája hol indult?

Nagymegyeren. Ott kezdtem tanítani, a zárdai alapiskolában. Már az első napokban összeismerkedtem Farkas Jenő papköltővel, Gyüre Lajossal és Sinkó Tiborral, akik szintén Nagymegyeren dolgoztak. Hat évet töltöttem el a városban, mint pedagógus, emellett írtam és kivettem a részem a Magyar Ifjúsági Szövetség megalakításában, amelyben később országos elnökségi tagként és járási elnökként is dolgoztam. A hatvannyolcas események után kegyvesztett lettem, és elbocsátottak a pedagógusi pályáról. Mivel nem voltam párttag, így az elbocsátóim részéről hiba történt, mert nem párttagot nem lehetett munkahelyéről elbocsátani. Rácz Olivér, az ismert költő és író, aki ekkor államtitkár volt, közbenjárására helyeztek el a nagymagyari alapiskolába. Öt évvel később a dunaszerdahelyi Mezőgazdasági Szakközépiskola pedagógusa lettem.

Ekkorra már megjelent az első kötete?

Hatvankilencben leadtam a Tűzhányó bánata című kötetemet, amelyet később Sasok és a vonatokra módosítottam, mert az előző cím a kiadó bizonyos személyeinek nem tetszett. Ebben már nem találtak kifogást, pedig a sas a legszabadabb madár, a vonat pedig a legkötöttebb közlekedési eszköz, tehát azt jeleztem, vagy kijelölt pályán haladunk, vagy a szabadságot választjuk. Abban az időben az volt a gyakorlat, hogy a művet három írónak adta ki a kiadó elbírálásra, a kötetre két pozitív és egy semleges válasz érkezett. A kiadás viszont húzódott, pedig a könyvem megjelenéséről szóló szerződést aláírásra került. A kiadót már végül bírósággal fenyegettem, így hetvenötben megkurtítva megjelent a könyv, amely csak a leadott anyag harmadát tartalmazta. Ezt azzal magyarázták, hogy Kassán leégett a nyomda, és csak ez a rész maradt meg a leadott munkából. Persze, ez csak kifogás volt, mert az akkori ideológia szerkesztő kemény cenzúramunkát végzett. Az így megcsonkított könyvet pedig a hatvannyolcas tevékenységemet negatívan megítélő kritika komolyan elmarasztalta.

Ezt követően sok éven keresztül nem jelent meg kötete.

Igen, mert a közlési lehetőség kapui bezárultak előttem. Elsősorban magyarországi, vajdasági és erdélyi irodalmi lapokban jelentem meg verseim. Nyolcvanhét karácsonya előtt Duba Gyula, aki akkor a Madách Kiadó igazgatója is volt, szólított meg, hogy nincs-e kiadni való művem, mert úgy tűnik, hogy enyhülni kezd a rendszer szorítása. Két hónapon belül beadtam a Helyzetjelentés című kötetem anyagát, amelyet a rendszerváltásig a kiadók pihentették, és 1990. január 11-én jelent meg. Azóta folyamatosan jelennek meg a könyveim. A legutóbbi az idén ősszel jelent meg, a Botlófüzek oltalmában című válogatott és új verseket tartalmazó kötetem, amely a könyvbemutatókon és a magyarországi kritikai írásokban is pozitív visszhangot kapott. Pedagógusi munkám Pozsonyeperjesen, majd a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskolában folytatódott, ahonnan gazdasági igazgató-helyettesként vonultam nyugdíjba. A társadalmi tevékenységemben nagy szerepet játszott a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, melynek megalakulásában tevékenyen kivettem a részem, hat évig az országos elnökségében is tevékenykedtem, és járási elnöke is voltam.

Tegyük hozzá, már a rendszerváltozás előtt kertészkedett, azután a fürdő területén egy kis nyaralót is épített, de mindig ott volt az irodalom is. Igazán aktív mindennapok lehettek. Hogyan látja mindezek közepette a mai irodalmi állapotokat?

Már a hatvanas évek végén rájöttem arra, hogy az irodalmat és az írókat a politika próbálja saját céljaira felhasználni. Erre példát a vajdasági irodalmi élet mutatta meg, ahol a Tito-rendszer nagy pénzekkel arra serkentette az ottani magyar írókat, hogy a nemzeti érzés helyett, világpolgári attitűdöket építsenek bele az irodalomba. A mi tájainkon újra feléledt a neoavantgárd és annak is elnemzetietlenítő irányzata. Számomra ez az út nem volt járható, mert nekem az utat az Illyés Gyulai nemzetépítő irodalom mutatta, nem az izmusok hókuszpókolása. Így eljutottam a nemzetben való gondolkodásig és az olvasók által érthető irodalom műveléséig. Nálunk a mai napig, főként a liberálisok vonalán „magas” irodalmat helyeznek előtérbe, olyat, amit én leginkább sznobirodalomnak neveznék. Ez egy teljesen belső körnek születő irodalom, posztmodern névvel illetik. Szerintem egy irodalmi mű akkor él és hat, ha eljut az olvasóig. Sajnos, nem ennek vagyunk tanúi, elég csak megnézni lapjainkat, alig találunk bennük olyan írásokat, amik nyomot hagynak az olvasóban. Nem szolgálnak lelki táplálékul. Számomra ez az irodalom idegen. Tudok olyan verseskötetről, amelyet három díjjal jutalmaztak tájainkon, de csak tizenhetet adtak el belőle. Vannak olyan érdekcsoportok, amelyek arra törekszenek, sajnos sikerrel, hogy a nemzeti értékeket az irodalomban visszaszorítsák, a szép magyar nyelvünket vulgáris kifejezésekkel tönkretegyék, és az olvasókat a bulvár felé tereljék.

Hogyan telik a karácsonya?

Én hívő katolikus családból származom, karácsonykor várjuk a kis Jézus születését, hogy a hosszú sötétség után a karácsonyi reményt adó fény eljuthasson a családok életébe. Az év legsötétebb napjai után világosodik, remélem a mi életünkben is így van, és a sötétség után elérkezik a becsület ideje. Hamvas Bélával egyetemben tartom, hogy ahol csődöt mond a politika, ott a művészetnek kell társadalmat építenie.

Forrás: szabadujsag.com
Rajkovics Péter
Fotó: a szerző
Megjelent a Szabad Újság hetilap 2015 karácsonyi számában.
szu_logo-1