„A teljesítményed rólad szól…

„A teljesítményed rólad szól, a sikered viszont a közösségről.

Barabási Albert-László tartott előadást Kolozsváron arról, hogyan sikerült megtalálni a siker matematikai képletét. Könyvdedikálással egybekötött előadást tartott Barabási Albert-László világhírű fizikus, hálózatkutató az kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximumában, új könyvének felvezetőjeként. A terem teljesen megtelt, sőt még a páholyban is rengetegen ültek. Barabási már az elején kihangsúlyozta, hogy az előadása csak részben tudományos, ugyanis részben egy könyvbemutató, így a témája valamivel szűkebbnek ígérkezik, mint egy átlagos előadásáé. Előbb egy rövid összefoglalót tartott munkásságáról, a hálózatkutatásról, az internet, a kommunikáció-hálózatok matematikai leírásáról, illetve arról, hogyan írhatjuk le matematikailag a társadalmi hálózatokat, az intézményen belüli szerepeinket, valamint az intézmények belső struktúráját. Majd rövidesen áttért az új könyvének témájára, amelyet a „siker tudományaként” határozott meg. Ezt kollégáival már évek óta kutatja és alapvetően a tudományos siker kérdéséből indultak ki. Az alapvető kérdés az volt, hogy az a tudományos háló, amelynek mindannyian részei, miként befolyásolja a hálóban résztvevők sikereit. Ehhez azonban egy, a korábbi kutatásokban megszokotthoz képest más szemléletet kellett alkalmazniuk. Korábban a hálózatok leírásával foglalkoztak, vagyis azzal, hogy hogyan néz ki ezek matematikai struktúrája. „Az újabb kutatási irány azonban azt a kérdést teszi fel, hogy ha valaki egy csomópont egy hálóban, akkor hogyan befolyásolja az ő viselkedését, az ő sikerét, az ő jövőjét az, hogy pontosan hol is található a hálóban.” Rövidesen kiderült, mint folytatta, hogy ez egy nagyon tág téma, amelyben a hálózat és a háló-központú megközelítés nem igazán használható. Meghatározásában a sikernek olyan változói vannak, mint a teljesítmény, a győzelem valamilyen téren, a sportban a helyezések száma és milyensége, a pénzdíjak mennyisége és száma, a siker pedig a Google-keresések, Wikipédia-keresések számát, a reklámbevétel valamint más ilyen valamilyen honoráriumhoz köthető jelenségek. Azonban már itt bevezetett egy nagyon fontos különbséget. Ez a különbség épp a teljesítmény és a siker között húzódik, ugyanis az egész iskolai rendszerünk azon alapszik, részletezte, hogy a teljesítmény egyenlő a sikerrel. Amint fogalmazott: „A teljesítményed rólad szól, a sikered viszont rólunk szól: a közösségről.” A teljesítmény egy olyan mérőszám tehát, ami az egyénhez rendelhető hozzá, míg a siker pedig arról szól, hogy az egyén teljesítményéből a közösség mit lát, hogyan értékeli és hogyan jutalmazza ezt a teljesítményt. Barabási az Auditorium Maximumban. A szerző felvételei Ha a teljesítmény és a siker együtt jár, mondta, akkor meg kell lehessen jósolni a sikermérőszámokat csupán a teljesítményből. Példának okáért Novak Đoković teniszező példáját hozta, mérőszámnak pedig a Wikipedia oldalának látogatottságát. A Barabási által mutatott képlet és az ebből származó adatsor megmutatta, hogy 2011 előtt, azelőtt, hogy bajnokként kezdett volna játszani, nem túl sok látogatottsága volt az oldalának. Ettől kezdve azonban heti több milliós látogatottsággal büszkélkedhet. Azonban felhívta rá a figyelmet, hogy ez esetben ez azért volt ennyire pontosan megjósolható, mert a sport egy olyan terület, amelyben a teljesítmény explicit meghatározza a sikert. Tehát: szoros kapcsolat van a teljesítmény és a siker között. Nem ennyire egyszerű az eset azonban, ha a teljesítmény nem ennyire mérhető. Ez azért van így, mert a teljesítmény és a siker nagyon különböző matematikai mennyiségek: a teljesítmény korlátos, a siker korlátlan. Példának ismét a sportot hozta és a futó Usain Boltot. A lényeg, hogy noha Bolt a világ leggyorsabb embere, mindössze alig egy százalékkal gyorsabb, mint a vesztes. Azonban még beszédesebb az, hogy noha ő a leggyorsabb futó jelenleg, nem fut kétszer gyorsabban Barabásinál – ahogy fogalmazott. A teljesítmény tehát korlátos, az ebből származó siker azonban könnyen lehet korlátlan. Ez mutatja azt is, hogy relatíve könnyebb eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz teljesítmény, azonban sokkal nehezebb megmondani, hogy két kiválóan jó teljesítmény közül melyik és miért az a jobb, amelyiket annak ítélünk. Saját munkásságán mutatta be azt, hogy miként lehet a korlátolt teljesítményből korlátlan siker: többek közt a saját cikkeinek hivatkozásait elemezte ebben a kutatásban. Karrierjének három szakaszáról beszélt: az első szakaszban rengeteget publikált, azonban alig valamiféle ismertséggel. A második szakasz az, amelyben a hálózatelemzéssel való foglalkozás után kezdett publikálni és ekkor több nagy hatású cikket is írt. A harmadik szakasz, amely még elkövetkező, és nem telt el a vizsgálathoz szükséges idő. Más kutatókat vizsgálva is az derült ki, hogy addig a bizonyos nagy sikercikkig egyfajta monoton növekedés van, és noha sikerül fenntartani az ez által hozott szintet, általában nem ismétlődik meg még egy akkora siker, mint ez az első. Mint mondta: „Ez nekem is figyelmeztető jel, hiszen már én is túl vagyok ezen az első nagy sikeren.” Ahogy az is feltűnő, hogy a legtöbb esetben ezek a nagy hatású felfedezések, cikkek inkább harminc év körül szoktak megtörténni és megszületni. Szerinte jól ismert erről Einstein mondása, miszerint aki harminc éves koráig nem alkotott kiemelkedőt a tudományban, az már nem is fog. Ugyanakkor viszont szerinte a siker receptje voltaképp egyszerű. Először is mindössze egy jó ötletre van szükség, amelyet saját képességeink szerint tudunk továbbvinni. A képlet szerint úgy működik, hogy az ötlet beszorozva a saját képességeinkkel kiadja a siker mértékét, amit elérhetünk. Ezután meghatározta a Q-faktort, amely azon képességünk, amellyel egy ötletet továbbgondolunk, azonban ez kortól és karrierünk állásától független, így nincs magyarázat egyelőre arra, hogy hogyan változik. Ez persze nem zárja ki, hogy ne lehetnének rossz ötleteink, amire Barabási Steve Jobs-ot hozta példának, aki az iPhone előtt számos rossz ötletet mutatott fel a karrierje során. Steve Jobs sikerlebontása Barabási bemutatásában. Másik jogos tudományos probléma, hogy kié egy ötlet, amelyet továbbgondolunk. Barabási példáiban Albert Einstein és Charles Darwin esetében elég egyértelmű volt. Azonban azt azért ne feledjük el, hogy például Darwin nem csak és kizárólag saját ötletből dolgozott. Hogy mennyire vitte tovább, az egy szempont, de az evolúció alapgondolata már az ókori görög filozófusok munkásságában is megjelent, így nem teljesen egyedülálló Darwin meglátása. Manapság azonban van olyan fizikai kutatás, amelyben száznál is több társszerző neve szerepel, ami nem épp ugyanaz, mint hivatkozni korábbi a témát kutatók írásaira. Mindazonáltal nekem az előadás kapcsán volt egy enyhe hiányérzetem azzal kapcsolatban, hogy az általa említett jelenségek társadalomtudományos dimenzióit mennyiben mellőzte, ám remélhetőleg ezekre a könyvben bővebben kitér. Gondolok itt arra, hogy arról beszélve, hogy már az iskolában mennyire meghatározóan az emberekbe sulykolják a „teljesítmény = siker” ideológiát, nem tért ki ennek mélyebb okaira, amelyek nem feltétlenül természettudományos jellegűek. Például azokra az okokra, amelyek miatt noha – amennyiben egyáltalán iskolába kerülnek – két különböző ember azonos teljesítménnyel nem biztos, hogy azonos sikert ér el. Ez pedig nem csak iskolai jelenség, és nem kizárólag csak egy hálózatbéli csomópont matematikai meghatározása, hanem egy sor olyan szociális jellegű vonatkozás is, ami mondhatni a mögött van, hogy az a csomópont miért épp ott van, ahol. Vagyis ez nem kizárólag természettudományos és matematikai vonatkozású probléma. Ez általános problémának mondhatni olyan esetekben, amikor természettudósok valamiféle társadalmi jelenséget vizsgálnak: a pozitivizmus ilyen vagy olyan formában valahol mindig felüti a fejét. Enyhébb formában, mint Barabásinál, vagy meredekebben, mint Sam Harrisnél, aki a Moral Landscape című könyvében arról vizionál, hogy az etikát matematikailag kiszámoljuk és idővel többé már nem lesz szükség sem filozófiára, sem társadalomtudományra. Ebben hasonlóan vélekedik az utóbbival több olyan „nagyágyú” is, mint Neil deGrasse Tyson, Lawrence Krauss, vagy épp Richard Dawkins is. Bill Nye is igencsak vehemens volt ezen a téren, de az utóbbi években moderálta a nézeteit. És noha annak a bizonyos „pozitivizmus-vitának” csak az olyan kései és röhejesebb példái lettek nagydobra verve, mint a Sokal-Bricmont eset, és nem az, amelyben a másik oldalról is olyan nagyágyúk vettek részt, mint Theodor Adorno és Herbert Marcuse, a tudományfilozófia és az episztemológia azért mégsem olyan lazán eldönthető kérdéskörökkel dolgozik, mint ahogy azt a szcientizmus képviselői időnként láttatni szeretnék.