A leszakított területeken rekedt vajdasági magyarság kőszikláját a majd száz éve tartó rendszeres elnyomás, elszerbesítési késérletek, háborúk, rossz gazdasági helyzet, kilátástalanság miatti elvándorlási hullámok egyre több repedéssel bontották meg, mind jobban gyengítve majd lassan maga alá gyűrve azt. Ma már sok helyütt csak szigetecskéken próbálkoznak a felszínen maradni, megmaradni honfitársaink. A hozzá nem értő politikum segítségére nem számíthatnak, de szerencsére akadnak olyan segítőkész szigetmentők, akik időt, pénzt, energiát nem sajnálva, segíteni akarnak, tudnak is a bajbajutott szigetlakóknak mentőmellényt dobva számukra. Ilyen szigetmentő dr. Szőke Anna óvódapedagógus, néprajzkutató is:
Önt mindenki úgy ismeri, mint a délvidéki magyarság megőrzéséért vívott küzdelem élharcosát, mozgatórúgóját. Honnan ered ez a hatalmas tenni akarás?
Én egy egyszerű, de nagyon becsületes paraszt családba születtem, ahol a tiszteség és a becsület volt a legfontosabb. Ez a mély igazságérzet végig kísér életem során, mindig előjön, és nem tudom elviselni, ha igazságtalanul lépnek föl, bár mások miatt többször álltam, ki mint magamért –meg is ittam ennek a levét néhányszor.
Az édesanyám nagyon szegény családból származott, és sokáig bántotta, hogy elsőáldozására nem volt új ruhája, hanem úgy kapta valahonnan és fel volt kötve a derekán . A szertartás alatt mindig azon izgult, hogy el ne oldódjon a madzag, mert akkor járni sem tudott benne. Ennek eredményképpen, amikor én lettem elsőáldozó mindent megtett, hogy én legyek a legszebb. Belgrádba utazott el anyagot vásárolni,- ami nem kis dolog volt, hiszen az1957-58 évekről beszélünk. Nem volt egy vakbuzgó hívő lélek a család, de a vasárnapi szentmise és az egyházi ünnepek megtartása az kötelező, a mindennapjaink része volt.
Abban az időben emiatt nem származott hátránya a családnak?
Nem, egyáltalán nem. Minden vasárnap mentünk szentmisére. Nekem tavasztól őszig kettő darab ruhám volt. Olyan szertartás szerűen mindig beosztottam, hogy mikor melyik került sorba. Ez egy nagy élmény volt nekem és milyen boldog voltam. Édesanyám, aki kitanult varrónő volt, sok mindent megvart nekem-már a lehetőségekhez mérten. Nálunk például nagypénteken nem szólhatott rádió –már amikor lett rádiónak. Édesapám mindig azt mondta, hogy: Jézuska halva fekszik, nem hallgatunk rádiót. Hallottak napján és Mindenszentekkor is néma maradt a rádió, én ezt el is fogadtam. Nagyon szépek voltak a Karácsonyok, Húsvétok, de semmi túlzás nem volt benne! Szerény keretek között, de készültünk rá.
Édesapám katona volt két évig ezt nem nagyon értettem akkoriban még gyerekfejjel—egyszer már volt katona a magyaroknál, de a szerbek nem ismerték el, és berukkoltatták két évre. Svilajnacon szolgált, sokat mentem, hozzá mivel sok kishegyes-i volt ott és a Mami mindig elküldött velük édesapámhoz. Aki ment a katonafiához, az vitt magával erre a két-három napos útra. Csinosan felöltöztetett, kiszalagozott, hogy édesapám így lásson. Emlékszem rá, amikor leszerelt nagy nyüzsgés volt nálunk, jöttek édesapám testvérei és az istállóban, kotlában melegítették a vizet a fürdéshez, mert poloska tetű –bármit hozhat haza—mondták. Ezt sem értettem akkor még igazán. Később minden megvilágosodott bennem. Becsukom a szemem és látom, ahogy édesapám belép a kapun. Egyébként nagyon szép ember volt, a nők nagyon szerették, volt is gondja ez miatt a Maminak.
Édesapám sokat beszélgetett velem, a Mami volt az, aki mesélt. Nem is tudom, hogy ma találnánk-e olyan magyar embert, aki fejből tudja az aradi vértanúk nevét, álmában is. Szinte belém ivódott az október 6. Végtelenül vágytam rá –később el is jutottam a vesztőhelyhez is- biztos nem mindenkinek jelent annyit, mint nekem. Számomra élő történet volt, ahogy édesapám elmesélte minden évben, és átbeszéltük, hogy az milyen nap is. Elmesélnék egy történetet a 2000 évek elejéről: Továbbképzést szerveztem óvónők részére és úgy jött ki, hogy október 6. a beleesett, ezért a budapesti előadóval megbeszéltük, hogy egy szertartás játékot is csinálunk. Nagy meglepetésemre a negyven óvónő közül hat vagy nyolc tudta, hogy mit is jelent október hatodika. Próbáltam szépíteni a dolgokat a budapesti előadó előtt –mondván a szerbiai oktatási rendszerben nincs benne, nem tanulják az iskolában. A tragédia az lett, amikor az egyikük fölszólalt mondván miért is kell ezt ő nekik tudni? Nagyon nagy pofon volt számomra, és rá kellett jönnöm, hogy milyen környezet is van már körülöttem. Szomorú, hogy ez mára sem változott, sőt.
Édesapámmal, ha kimentünk a kaszálóra—ez a Telecskai dombok nyúlványa, dimbes -dombos rész, bár nekünk akkor hegy volt, amely „L” alakban kanyarodott és emiatt „könyöknek” hívták—elmondta nekem, hogy Rózsa Sándor itt bujkált. Nem bujkált soha sem itt, de lehet, hogy édesapám hitte, mert olyan élethűen mesélte el.
A nagyanyám nagyon értelmes nagyszülöm volt és sok időt töltöttem vele. Ő ‘48-at mesélte nekem. 1886 -ban született, az emlékek a szüleitől nagyon frissek lehettek. Ő azt mondta, hogy itt olyan nagy csata volt, hogy ebben a völgyben-patakokban folyt a vér. Később megfejtettem, hogy igen itt zajlott a szabadságharc utolsó csatája. Kikutattam,- hogy mi részben palóc eredetűek vagyunk, – és Temerinből a 48-as nagy futás, amikor a szerb seregek elől a temeriniek és a szenttamásiak Kishegyesre menekülnek. A szülém mesélte, hogy befogadták a menekülőket a hegyesiek, és pár évet itt is éltek velük.
A szülémtől tudom azt is, ültünk vele a gangon és néztük a Holdat mesélte, hogy: Cecil táncol és Dávid hegedül neki és én ezt még ma is így látom. Később, amikor az egyetemre kerültem Debrecenbe Diószegi Vilmosnak az egyik kutatásából olvastam, hogy ahol palócok élnek ott él az anekdota Cecilről és Dávidról! Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem akárki vagyok én, az én Szülém ezt elmesélte. Nagyon mély gyökerekkel rendelkezem, ahogy így visszagondolok rájuk. A Szülémmel mentünk a temetőbe,-ma például eltiltják a gyerekeket a temetőtől, a temetésre való menéstől—mi mentünk és meg is néztük az ismerőst, aki meghalt. Élet közelivé vált az elmúlás, ebben segített az imádkozás, a vallás, hogy van egy túlvilág-bár ezt nálunk nem vitték túlzásba a családban. Mivel nagyanyámmal sokat jártam a temetőbe a mai napig tudom, hogy hol nyugszanak a távoli rokonok. Az egyetemen később tanultuk, hogy egy nemzetnek ahhoz, hogy fennmaradjon, három felmenőt kell tudni. Sokan, tudják a nagymamát, nagytatát, dédszülőt kevesen, ükszülőket szinte senki sem tudja. Ahhoz, hogy életben tudjon maradni egy nemzet, tudni kellene a sírhelyeiket is. Sajnos nem tudjuk, alig járunk temetőbe, és mára az is presztízs lett, hogy milyen virágot viszünk, pénzkérdést csinálunk ebből is.
Hogy dőlt el, hogy óvónő lesz?
Óvodába nem szerettem járni,-akkor még nem is mertem gondolni, hogy pályámnak több mint felét ott fogom tölteni—volt, hogy hazaszöktem, Mami egyszer pálcával ezért meg is vert. Valószínű, hogy erős volt a családi kötődés, de biztos közre játszott az is, hogy az óvónéninek volt egy kedvenc kislánya, és őt mindig az ölébe vette, engem pedig soha. Ez nagyon meg maradt bennem, és amikor óvónői pályára léptem megfogadtam, hogy soha sem kivételezek senkivel sem és ezt mindvégig be is tartottam.
Mindig tanítóst játszottam otthon egymagamban, közel voltunk az iskolához mindig ott jártak el a tanítónők irigykedve néztem őket, hogy de jó lehet nekik. Amikor befejeztem az általános iskolát az osztályfőnököm mondta, hogy szerinte pedagógiai pályára kellene mennem, mert Ő már látta a megbújó igyekezetemet. Szabadkára semmikép sem akartam menni a matematika miatt, mert jó- jeles osztályzatok között mozogtam. Utólag rájöttem, hogy ez is tanárfüggő, mivel Újvidéken az osztály legjobb matekos diákjává váltam. Ezért Újvidéket pályáztam meg ahová szerbül kellett beadni a jelentkezést-ezt az osztályfőnököm írta meg, és beadtam. Elmentem a felvételire—akkor még nagyon más volt Újvidék—’63, lehetett magyarul beszélni és bárkitől érdeklődni, hol van ez vagy az! Én ma félek Újvidéken, pedig lehúztam ott öt évet nem ismerek rá a városra és nem a házak változása miatt. Nem volt olyan üzlet ahol nem tudtak volna magyarul.
Postán kaptuk meg a választ, hogy felvettek. Édesanyámmal mentünk el lakást keresni –mert internátusnak mondták akkor a kollégiumot, nem jutottunk volna be. Úgy tessék elképzelni, hogy egy nagy pokrócban a dunyha, tollpárna bele volt kötve és itt Kishegyesen feltettük a vonatra majd Újvidéken leszálltunk. Többen összefogtunk, akkor még léteztek fiákerok felpakoltunk rá és azok elvittek bennünket a helyszínre. Onnan a hátunkon cipeltük be a szállásra, ha tanulni akartál ezt bizony fel kellett vállalni. A nagy pofon akkor ért, amikor bejött a szerb tanárnő és úgy beszélt, hogy én abból egy szót sem értettem. Én Kishegyesről a többiek főleg Újvidékről és környékéről valók voltak és ők jól beszéltek szerbül én pedig nem. Én akkor úgy éreztem, ha nekem egyszer gyerekeim lesznek azok nem fognak magyar iskolába járni, mert ennyit nem fognak szenvedni a nyelv miatt, mint én! Félévre az osztály legjobb tanulója voltam, és döcögtem az elégséges szerb nyelvtudással. Nem tudom jót akart-e a szerb tanárnő, de mindig engem küldött különféle indokokkal a szerb osztályokba kérni. Sokszor imádkoztam az ajtó előtt, mielőtt beléptem volna az ajtón, hogy el tudjam mondani miért jöttem. Így akart rávezetni, hogy merjek megszólalni, de az ellenkezőjét érte el, mert tömeg előtt kellett volna és az nem ment, a mai napig sem a kedvenc nyelvem a szerb. Lassan behoztam a lemaradásom és megadták a jeles osztályzatot nem is értem miért. Igaz osztály meg önképzőkör elnöke voltam, lehet irritálta a tanárnőt, hogy anyanyelvemen minden nagyszerűen ment, szerbül meg még beszélni sem akarok. Főiskola után kaptam is mindjárt helyben lehetőséget, mivel a hazajöttem kötelező gyakorlatra. Ma már ez sincs, elveszett a pedagógia jellege, megtanulják elméletben, de hogy hogy kell kitölteni egy egész napot, azt már nem. Nem tudom mit is tanulnak az Akadémián. Mi ezt rég megtanultuk és úgy jöttünk gyakorlatra. Az az óvónő, akihez jöttem volna a gyakorlatra, kisbabát várt és kiírták szülészeti szabadságra, én egyedül maradtam a gyakorlatra. Akkor mi még az iskolákhoz tartoztunk, annyit mondott az igazgató, hogy ne mondjam meg Újvidéken, hogy nem volt jelen a mentorom, és automatikusan felvett a gyakorlat végekkor helyettesítésre. Amikor visszajött a munkatársnő, akkor egy másik elköltözött, így ismét helyettesítő lettem, így sodródtam bele a szakmába. Újvidéken előbb –utóbb kaptam volna állást a Fórumban és lakást is, mivel sok verset írtam korábban a Képes Ifjúságban számos meg is jelent és bedolgoztam már. Hornyik Miklósnak nagyon sokat köszönhetek, ő nagyon felkarolt bennünket, fiatalokat, és jó volt a Forumba bejárni –igen lehet, hogy volt egy szocialista szellemisége, de mi ezt nem éreztük. Velünk leültek beszélgetni, segítettek, sok helyesírási dologra felhívták a figyelmemet, és kapcsolatot tartottunk az akkori fiatal irodalmárokkal is. Azzal, hogy én visszajöttem szakítottam azzal az életmóddal. A férjem Kishegyes-i volt és ő nem akart leköltözni, így eldőlt, hogy itt maradok a szülőfalumban. Amikor megszülettek a fiúk az életemet arra tettem fel, hogy most őket kell nevelni. Dolgoztam, imádtam a pályámat, sok szeminárium tartottam, lassan befolytam a társadalmi életbe, mert ha műsort kellett adni én ott voltam az ovisaimmal.
Ez tudatos volt?
Nem tudom pontosan, a tanítónők látták, akik átvették tőlem a gyerekeket, hogyan vannak felkészítve. Szólt az igazgató, hogy lesz ez vagy az a rendezvény készítsem a gyerekeket. Igaz kapható is voltam rá, miért ne produkálnánk magunkat azzal, hogy megmutatjuk, mit tudunk. Sokat vittem őket könyvtárba, hisz mi is sokat jártunk oda –ami ma már nincs—igaz nekünk nem volt nagyon más csak mozi délután. Vasárnap csak könyvtár volt és mi irodalomkedvelők összejöttünk ott, sokat olvastunk és kitárgyaltuk az elolvasott könyveket. Tudták, hogy a történelmet nagyon szeretem, megemlékezésekkor kértek egy egy beszámolót tőlem esetenként. Eljött 1990 esztendő, amikor behívattak a helyi közösségbe ahol azt mondták, hogy a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet újra kellene éleszteni és szeretnék, ha én ezt elvállalnám.
Nem is működött egyáltalán az Egyesület addig?
A háború után jóval alakították meg ezt a Művelődési Egyesületet, de igazából nem működött. Létrejöttek új próbálkozások, majd ellaposodtak és abba maradtak mivel egy egy személyen múlt. Elvállaltam, akkor voltam 42 éves és nem féltem az új feladatoktól. Nagy szívvel lélekkel nekifogtam, sok fiatallal vettem magam körbe, és meg is alakítottuk a szakosztályokat. Minden hónapban volt összejövetelünk ahol megbeszéltük a reánk váró feladatokat. Nagyon szerettem csinálni, tizenkét évig ment is, de a vége felé kezdtem érezni, hogy vesztek a lendületből. Aki ezt nem érzi, az nagyon szomorú, éreznünk kell, hogy eddig ment. Közrejátszott biztos az is hogy én már közben más irányba kezdtem érdeklődni. Ezeket az éveket nevezem a magyar nemzeti felbuzdulásnak, amikor is újjáéled ez a vajdasági magyarság. Rengeteg csoport jött Magyarországról, jöttek a színészek a Vidám színpadról, Vígszínház elismert művészei: Csala Zsuzsa, Straub Dezső. Bessenyei ezen a színpadon széttárt karokkal kiáltotta széjjel „szerelem nélkül nem ér ez az élet semmit” még ma is a fülembe csengenek szavai. Jöttek Erdélyből néptáncos csoportok, és én rájövök, hihetetlenül keveset tudok a magyar történelemről, néprajzáról, a földrajzi összetételéről is.
A kilencvenes évek nem a magyar kultúra szeretetéről szóltak Szerbiában. Hogy hagyták Ön mégis dolgozni?
Az önkormányzat tele volt Milošević híveivel, mondhatom azt is, hogy nagy szocialista központ volt, de én nem foglalkoztam vele. Az akkori polgármester – mai napig is nagyon tisztel- azt mondta, hogy minden rendezvényünket fordítsuk le szerbre, a verseket is. Voltak, akik perfekt tudtak szerbül, lefordították a tartalmát neki éveken keresztül, és előre beadtuk. Betartottam azt, hogy a magyar himnusz csak másodikként hangozhatott el –ezt meg is mondta – elfogadtam itt élünk, a lényeg hogy a mi himnuszunk is elhangozzék. Rettenetesen féltek akkor még az emberek a magyar himnusztól, de volt engedély a kezemben. Ragaszkodtam hozzá, hogy rendőrség legyen bent a teremben, hogy lássák, mi történik. Rettenetesen szerették volna, ha belépek a szerb pártjukba, de elhárítottam minden alkalommal. Lehet, hogy az is adum volt, hogy magyar pártokba sem léptem be soha. Én magyar ember vagyok, tudom mi a hazám, a kötelezettségem ennyi.
De megkeresték a magyar pártok is?
Lehet, hogy ez is édesapámtól ered, mert ő nagyon elítélte a kommunistákat. Mindegyikre azt mondta, hogy érdekből léptek be és eladták a lelküket. Én kicsit el is határolódtam a pártoktól, azt vallottam, ha mindenki annyit megtenne a vajdasági magyarokért, mint én, akkor itt nem lenne gond. Ekkortájt jövök rá, hogy nem elég a tudásom. Nagyon sokat vittem a csoportjaimat kirándulásokra, soha nem utazott ennyit a hegyesi ifjúság, mint az én időmben. Nagy társam volt Szöllősi Julianna könyvtáros a szervezésben, másokkal együtt, rengeteget voltunk úton.
1995-ben megalakítom a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületét, főleg a miatt, mert ekkorra már nagyon érződött, hogy elnyomják a magyarságot és hátrányba kerülnek a magyar gyerekek. Állandóan együtt kellett fellépnünk a szerb gyerekekkel, ami a ’93 taktika részeként működött. Elszakítottak bennünket az iskoláktól. Torontálvásárhelyen az óvoda az iskolához tartozott, és volt egy magyar kulturális közeg ahová nap, mint nap be lehetett menni, ezt hozzácsatolják Antalfalvához –ahol egyedül ők vannak csak magyarok. Van egy tantestületi ülés, fütyülnek arra a két magyar csoportra. Voltak fellépések, fesztiválok, kiöltözések mindenféle maskarákban-gondolok itt a Batman féle figurákra—ha a magyar ezen nem akart részt venni, máris kilógott a sorból. Amíg még az iskolákhoz tartoztunk volt egy kötődés, és én ezt nagyon átláttam akkor, és szóvá is tettem. Minket Lovćenachoz csatoltak, ahol Milošević párti rátarti igazgatónő volt tisztségben és állandóan erőltette a közös fellépéseket. Szemtől szemben megmondtam, hogy nekem ez nem tetszik, csináljunk évzárót, ahol csak a hegyesi gyerekek lépnek fel. Szeretném, elvinni a gyerekeket az állatkertbe Palicsra, azt mondta lehet, de együtt közös autóbuszon. Középiskolás koromban meggyűlöltem az ilyen közös kirándulásokat ahol két szerb osztályt összecsaptak egy magyarral, és hogy kedveskedjenek nekünk énekelték: azs a sép, azs a sép -számomra megalázó módon. Volt, akinek ez nem sértette az önérzetét. Tizennégyen fejeztünk és abból hárman teljesen elszerbesedtek. Igaz meg is volt a lehetőség rá, hiszen a tisztiképző növendékei előtt kellett fellépnünk, és ott született három házasság is közben. Szépek voltak azok a fiúk, de én a nyelv miatt is távolságtartónak bizonyultam.
’95-ben fellelkesülve megszervezzem az I. Óvodás Színjátszók találkozóját is, akkor csak hat csoport mert részt venni, abból kettő mert eljönni óvodaként, a többi Művelődési egyesületen keresztül. Féltek, kint volt az Újvidéki televízió és nem mertek nyilatkozni a kollégák. Én nyilatkoztam, mert úgy éreztem ezt meg kell csinálnom a félelemkeltés ellenére is. Hat csoporttal kezdtük lehetett 80-100 gyerek, ma általában 400 magyar gyerek van és már csökkent az óta a létszámunk a demográfiai adatok alapján is. Büszke vagyok rá és azóta is tartom azt, hogy meg kell adni a magyar gyerekeknek a lehetőséget, hogy ezen a színpadon ők legyenek az urak. Elindítom ezt a rendezvényt, de tanulni szerettem volna, hogy szélesedjen a látóköröm. 1996-ban eljutok Debrecenbe a nyári akadémiára- mivel minden lehetőséget megragadtam, hogy képezzem magam. A fiaim már kirepültek, szabadabbá váltam, nem szó szerint, de nem volt az a felelősség, hogy mindennap pontos időben ebéd, máshol jártak már iskolába. Én mindenfelé mentem ahová csak lehetett, szajkózom is folyamatosan a fiataloknak, hogy utazzanak, ha van rá lehetőség. Ne egészben szemléld az értekezletet, ha van két mondat, ami megfog és tudsz rá építkezni, már megérte, hogy elmenj. Nálam volt, hogy csak egy mondat hangzott el, megfogott és több oldalas szakdolgozat született, mert akkora hatással volt rám. Eljutottam Debrecenbe –akkor Ady Akadémiának hívták – mellém áll a sors, a Jóisten, vagy valaki felűről – mentek az előadások már és egyik nap álltunk a folyosón vártuk az előadót, amikor jött a Debreceni Napló újságírója és megkérdezte adnék-e a lapnak interjút. Nagyon jó előadások voltak, ezt el is mondtam az interjúban és azt is megosztottam, hogy szeretnék néprajzot tanulni is, de sajnos nálunk csak Belgrádban van és az is csak szerb nyelven. Engem viszont nem a szerb nép hagyományai érdekelnek, így én csak önképző vagyok. Másnap lehozták a cikket, a címlapon az én fotómmal, ültünk bent előadáson, amikor jött egy hölgy, hogy szeretne elkérni, mert hívatnak a Néprajzi tanszékre. Újvári professzor várt, hogy olvasták az interjút és mindenben segítenének nekem, de már elkéstünk a felvételivel iratkozással. Nagyon készségesek voltak, segítettek, hogy milyen papírokat szerezzek be és felvételt nyertem. Levelező tagozatra jártam, gyönyörű évek voltak, nagyon sokat utaztam, mert minden hónapban három napot ott kellett töltenem. Emiatt a munkahelyemen voltak, akik ellenszenvvel viseltettek a helyettesítés miatt is. Belementem abba is hogy ezekre a napokra nem járt fizetés, tehát azt az kapta, aki helyettem dolgozott. Kettőezerben felmondtam az óvodában, a Művelődési Egyesület alkalmazott bejelentett munkatársként. Annyi könnyítést jelentett, hogy nem kellett a munkatársnőkkel, összetűzésbe keverednem az utazások miatt. Sikeres államvizsgát tettem, Újvári professzor azt mondta, hogy nem szeretnék, ha én abba hagynám a tanulást.
Nagyon szép évek voltak. Nyári gyakorlat alatt jártunk gyűjteni, én akkor jártam be igazán a leszakított területeket. Lényegre törő munkák voltak, ottléteink alatt megtapasztaltuk a parasztkultúrát, házaknál laktunk, közvetlen volt a kapcsolat. Első évben Kishegyesre jöttek le, nekem kellett megszerveznem két évfolyamnak és a tanári karnak az ittlétet. Kicsit hirtelen ötlettől vezérelve, de jól meg lett szervezve attól függetlenül, hogy egyszerre nehéz volt ennyi ember elhelyezése. Annát be kell lökni a mélyvízbe rögtön és majd kievickél belőle.
Beírtam a doktori képzést, amihez már nagyon komoly ösztöndíj kellet, de a magyar állam ösztöndíját csak akkor vehettem igénybe, ha olyan kutatási területet találok, amely még nincs felfedezve a néprajz területén. Újra belép a sors keze az életembe, mert 2000-ben Csete Örs, aki akkor az Apáczai közalapítvány igazgatója volt, pályázatokon keresztül barátkoztunk össze, tisztelte a munkásságomat –megkért, hogy térképezzem fel, hol élnek még magyarok esetleg van-e még oktatás, mert pályázhatnának és én segíthetnék ebben. Beültünk a férjemmel az autóba és elmentünk Versec környékére, bár még sosem jártam arra. Egyedül Krizbai Hajnalkáról tudtam, hogy mint a VMSZ munkatársa tevékenykedik, ott meg is kerestem. Nagyon készségesnek bizonyult, rendelkezésünkre állt, egész nap mentünk, felkerestük az ott élőket. Számomra nagyon új volt az a vidék, ez eszembe is jutott, mikor meg kellett írni egy tartalmas kutatási tervezetet. Meggyőző lehetett, mert én erre megkaptam a kutatási ösztöndíjat három évre. Rengeteget tartózkodtam Debrecenben, de még többet lent Versecen. Három évig kellett az előadásokat hallgatni, megvolt hány konferencián kell előadnunk és az hány pontot ér, hol publikálunk, az is számított. Be kellett törni a magyarországi néprajzi szakirodalomba, ez lassan sikerült.
A vallás megtartó ereje a Versec környéki magyarság életében-ez volt a doktorim fő témája. Címnek pedig egy adatközlöny gyönyörű mondatát tettem „Mink itt Istenfélésre vagyunk utalva” Itt jön az az egy mondat amiról korábban szót ejtettem! Ezt egy udvarszállási néni mondta nekem, amit én akkor rögtön leírtam magamnak!
Öt települést jártam be, felgyűjtöttem az életvitelüket, ritka volt az a hónap, amikor én nem voltam lent Versec környékén.
Nagyon nehéz volt, de végül is ledoktoráltam, majd bekapcsolódtam a néprajzi életbe. Az már nem volt nehéz mivel a publikációim miatt jobban ismertek Magyarországon, mint idehaza. A doktori képzés alatt szinte többet megtanultam, mint előtte az egyetemen. Vajdaságban először Beszédes Valéria hívott meg egy vallási értekezletre, ami kapcsolódott az én kutatásomhoz és így lassan elindult itthon is és 2013-ban megválasztanak a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnökévé.
Hogy telnek a napjai?
Az óvoda pedagógusok részére szinte havonta szervezek továbbképzéseket –ragaszkodom ahhoz, hogy különböző helyszíneken legyen. Nagyon sokat utazom, mivel kevesebb az óvónő, mint a tanítónő így nagyobbak a távolságok. Inkább én megyek és viszek előadókat, így könnyebb. Sokat dolgozom még az udvarszállási tanítónővel együtt, ott 220 magyar él, ez egy nyelvi sziget. Én pályázom nekik, hogy – identitás megőrző programot vezessen be a tanító nő, amiért pénzt is tudtunk rá szerezni. Megírom nekik a programot és abból dolgoznak. Sokat megyek most lent voltam Fejértelepen hat napot 24 óvónővel –el voltak ragadtatva. Úgy szervezem meg a képzéseket, amikor ilyen nagy horderejű programról van szó, hogy a nap egyik felében mennek az elméleti dolgok, míg a másik felében pedig beutazzuk a környéket. Kénytelen vagyok csinálni mivel úgy érzem, látom, hogy nincs elég erő a vajdasági magyarokban.
Ön szerint miért nincs?
Néha úgy érzem, hogy kényelmesek, sokszor mondom az óvónőknek, hogy lehetne a munka mellett humanitárius dolgot csinálni. Oda jutottunk, hogy másodlagos lett a szakma, a hivatás. Elsősorban háziasszonyok, sok helyen látom, hogy ők lettek a pénzkeresők a családban mivel a férjek munkanélkülivé váltak. Én elsősorban óvónő voltam és másodsorban háziasszony, de ezt el is tudtam érni a családban. Besegített édesanyám nagyon hálás is vagyok érte neki. Nagyon büszke vagyok gyermekeimre, mindig önállóan kerestek maguknak munkahelyet. Nekem, mint sok helyen ismerős személynek sehol sem kellett interveniálnom. A fiúk ezt meg sem engedték volna maguknak. És én is elítélően tekintek azokra a szülőkre és fiatalokra, akik szüleik közbenjárására foglalták el munkahelyüket, sőt, igazgatókká lettek azonnal. Fellépéseket biztosítanak számukra, míg az egyszerű, háttér nélkül létező vajdasági fiatal hagyja el a szülőföldjét..
Nem akart átköltözni soha sem?
Nem, nem soha sem a mai napig sem, pedig az anyai örökségből vettünk egy lakást Budapesten megint csak a sors segített. Kishegyesen kellett volna venni házat a másik fiam részére ez volt édesanyám egyik kívánsága, de már akkor érződött a háború szele és vártunk. A másik kívánsága az volt, ha ő meghal, ne harangoztassak! Faluhelyen egy ismert embernek a hozzátartozójáért ne harangoztassanak-rögtön szájára vesz a falu. Édesanyám és a sors ismét segített, nagypénteken délután hunyt el, amikor nem szólhatnak a harangok.
Van lakásunk nagyon nagy segítség volt, míg a fiúk egyetemisták voltak az volt a találkozó hely, ha apa vagy anya ment Budapestre. Rengeteget dolgoztunk, amire fel tudtuk újítani, berendeztük lassan az évek alatt. Általában ha mennem kell a lakás a biztos pont, mivel könnyebb onnan bárhová is elutazni. Mivel már ezeket a nagyobb utakat pár év óta kocsival én nem vállalom, megalszom és megyek másnap. Kicsik még az unokák így karácsonykor mi megyünk föl és ott nálunk van a nagy családi ebéd. Mert nem hosszú út, de ott a határ, néha több órát kell várakozni! Nem tudom, eltörlik e valaha.
Számtalan kitüntetése közül, amelyet munkásságáért kapott melyikre a legbüszkébb?
Egyet talán kiemelnék, bár mindegyiket szeretem, de mégis erre nagyon büszke vagyok: Kishegyes díszpolgára vagyok. Az idősebbik fiam azt mondta: ez a legnagyobb elismerés, amit az életben kaptál, mert a saját közösséged ismert el! Nagyon ritka, hogy az embert a saját szűk környezete elismerje. Fordult is akkor egyet a munkásságom, egyre többet foglalkozom szülőfalummal néprajzi szempontból. Most fog majd megjeleni a könyvem, amely a gyermekkoromat öleli fel, a kor szellemét írom le: azt hogyan dolgoztunk, mi jelentette a kikapcsolódást, miért kellett felmázolni a gangot minden szombaton.
Ön szerint megfelelő -e az anyaország hozzáállása, támogatása?
Nem tartom helyesnek Magyarország, ha úgy tetszik az anyaország részéről, a túl nagy központosítást. Megszüntették az Illyés, az Apáczai Közalapítványt, a Szülőföld Alapítványt és sorolhatnám. Ez azért nem helyes, mert ezek az intézmények igyekeztek személyes kapcsolatot is kialakítani velünk. Mi bemehettünk az alapítványokhoz segítséget kérni, az alapítványok vezetői gyakran meglátogattak bennünket, szervezetünket. Akkor összetartoztunk, tudták ki a Szőke Anna, ki milyen eredményeket ért el. Ez ma már csak parancsolómódban létezik. Ha nem jól írja meg a pályázatot, akkor. Megszüntették a Balassi Intézetet is.
Jelenleg felülről mondják meg, mit csináljunk. Itt van a Petőfi program, amelyet a Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság tavasszal. Célja a Kárpát-medence szórványmagyarságát segíteni identitásuk megerősítésében. Nálunk is lennének fiatalok, sőt, igazán felkészültek is, csak pénzt kellene nekik juttatni, megfizetni és elküldeni őket a szórványba. Ha húsz, harminc fiatalnak adnának itt munkát, azt díjaznánk. Ez nem csak az én véleményem, sokunké.
Kitalálták a Zentai Kollégiumot és másikat is, azt hiszem, Nyugat Bácskára vonatkozik. Kiváló szakembereink vannak a Kiss Lajos Néprajzi Társaság berkeiben. A tagság kilencven százaléka doktori fokozattal rendelkezik. Abból az összegből, amit Lakitelek biztosított erre a projektre, mi csodát műveltünk volna. Magyarországon kitalál valaki valamit, pénzt kap rá, s ahelyett, hogy a szakemberekhez fordulna, illetve feltérképezné, van-e erre itt, a Vajdaságban ilyen és ilyen profilú szervezet, nem! Sértő dolgok ezek számunkra, vajdaságiakra.
Mi lesz velünk, vajdasági magyarsággal?
Fölszámolódunk, nagyon komolyan mondom, fölszámolódunk. Amikor én elkezdtem kétezerben a szórványt a nagyon kemény szórványt –ez a kifejezés tőlem ered, azóta már sokan használják –hogy húsz év és felszámolódnak , 16 év telt el és beigazolódni látszik . A Versec-i már kétszeres szórvány: állam szemszögéből is, de a városon belül is az. Sajnos egyre több helyen megszűnik az anyanyelvi oktatás. A gyermek nem a saját nyelvi közegében kulturálódik, ő már a szerb kultúrát szívja magába. Mi elleszünk még itt, de szerintem gazdaságfüggő, hogy elvándorolnak vagy maradnak fiataljaink. A politikum sem hozzáértő!
Indult ugye a Prosperitati program – nem kisérem, csak hallom—hogy főleg a nagyokat támogatják, a nagy vállalkozókat. A fiataloktól hallom, hogy elindulnának ők –összefognának többen, ötlet is van, de nem rúghatnak labdába, mert nincs tőkéjük. Pedig ha őket nem karoljuk fel, elveszünk. Én pesszimista vagyok. Harcolnunk kell, az oktatásért, de megfelelő emberek kellenének bizonyos pozíciókra, akiknek van még tekintélyük a közösségen belül. Mert azokat, akiket csak párt alapon helyeznek oda, nem tisztelnek az emberek, nem alaptalanul. Kishegyesen az önkormányzatban nincs egyetemet végzett magyar képviselőnk, könyörgöm középiskolával vannak ott—nem lenézve a középiskolát, távol áll tőlem, de azért egy önkormányzatban legalább háromnegyed része egyetemivégzettségű kell, hogy legyen függetlenül attól hogy párttag vagy nem! Akkor biztos más lenne a közösség hangja is és jobban húznának oda. Magyar pártjainknak is szélesebb körben kellene mozogniuk és gondolkodniuk! Nem csak azt teszem funkcióba, aki valakinek a valakije, hanem ott van egy Szőke Anna, aki rátermett, mozgatja Vajdaságot, vonjuk csak be, erre vagy arra a feladatra! Akkor ne azt jelentse hogy rögtön ne kell lépnie a pártba. Én nem így képzeltem el a kilencvenes években a pártéletet, csalódtam is benne! Úgy képzeltem, egy példát mondok, vannak női fórumok, akkor az a bizonyos párt figyel rájuk, segíti őket és el fog az hangzani, hogy ők támogattak minket, erre mi történik? Megalakul a páron belül a nőszövetség vagy minek nevezik és akkor párhuzamosan az ilyen civil szervezetekkel. Én nem így képzeltem el. Nekem nagy pofon volt, amikor 2010 –ben a Nemzeti tanács megalakul, én az ideiglenes MNT-nek tagja voltam. Ott másképp dolgoztunk, ott nem számított, hogy kit képviselünk-, én a vajdasági magyarságot képviselem. Akkor még indultunk a Nagy Margittal, mint oktatási szervezet. Ne tudja meg senki, hogy milyen kritikákat kaptunk, félrelöktek bennünket. Én nem tudtam, hogy ez ennyire pártszzinezetű. Én azt hittem, hogy a civil szervezetek, mint az oktatás mozgatórugójai, őket okvetlen be kell ide hozni, azt hittem itt nincs ilyen, hogy ki kinek a képviselője. Naiv voltam, azt hittem tisztességes szavazás lesz, nem kell előre megbeszélni, hogy elfogadjuk vagy nem. Nekem az a MNT, hogy mindenki elmondja a véleményét és akkor kiegyezik XY véleményével, és kezet fogunk, még ha nem fogadják el, de látom, ez nem úgy működik. Én így képzeltem, mert amíg az ideiglenes nemzeti tanács létezett mi így dolgoztunk, nem volt lényeges, hogy párttag vagy nem párttag. És akkor még nem is beszélve arról, hogy ifj. Korhecz Tamás még ellenségnek is titulálta azokat, akik mertek megindulni. Ezt meg is írtam a vajdaság Mán, hogy én nem érzem magam ellenségnek, még véletlenül sem. Én ugyanazért a nemzetért küzdök itt a Vajdaságban, mint bárki más. Nincs olyan, hogy ellenség, azért, mert mertünk külön indulni. Tessék elképzelni, hogy évekig a sajtóban alig kaptunk helyet. 2011 volt az óvodák éve, vagy 2012. Répási Zsuzsanna jön, meghódítja majd Vajdaságot, és a néphagyományokat vezet be. És mindenhol elmondták az óvónők, hogy a Szőke Anna ezt már megvalósította, már 15 éve ezt csinálja velünk. Mint utólag megtudtam nem engedték ezt leközölni. Panaszkodtak Újvidékről is, hogy de ők elmondták az újságírónak. Mostmár ez fellazult, biztosan, mert nem hagytam magam, dolgoztunk.
Sok segítséget a politikumtól nem kapott?
Nem, nem, de azért vagyok büszke magamra, hogy meg tudtam állni a lábamon egyenes gerinccel.
Kókai Zsolt
