„De újból kihangsúlyozom: nem saját magam miatt teszem, nem azért törekszem, nem azért fáradozom, hanem éppen azért, hogy a gyerekeknek, az ifjúságnak valamiben segítsek, valami lelkületet adjak nekik, valamiféleképpen fellelkesítsem őket. Tehát ez hajt engem, nem a díj, az elismerés, hanem éppen az, hogy a mai ifjúságnak tudjak nyújtani valamit Krisztus evangéliumából.”
Ön még a szocialista Jugoszláviában született, abban az időben nem volt szokványos, hogy lelkészi pályára mennek a fiatalok. Ennyire vallásos családban nőt fel? Kinek az indíttatására választotta ezt a hivatást?
Erzsébetlakon születem 1958. október 16-án. Bolgár származású szüleimnek, Ivánnak és Máriának (született Kálnák) rajtam kívül három lánya és nyolc fia volt. Szülőfalumban fejeztem be az elemi iskolát, az első négy évet magyarul, mert bolgár tagozat nem létezett, 5-8. osztályig szerb tagozaton együtt a magyar, szlovák és bolgár tanulókkal.
A gimnáziumot a szlovéniai Želimljeben fejeztem be szlovén nyelven, mert a papi pályát választottam. A Szalézi rendnek Jugoszláviában csak ott volt kisszemináriuma. A szaléziak 1965-ben jöttek Muzslyára. A szerzetesek körében nőttem fel és döntöttem el – még talán 1974-ben –, hogy közéjük lépek, mert mindig is vonzott a fiatalokkal való foglalkozás, és az akkori szalézi atyák példás munkát végeztek, ami meghatározta az életem további részét!
Érettségi után a ljubljanai teológiai egyetemre iratkoztam és ott végeztem A gyermek vallásos nevelése című diplomamunkám megírásával.
Pappá szentelésemre szülőfalumban került sor 1987. július 18-án. Mivel csak én tudtam magyarul az összes szlovén szalézi közül, felszentelésem után ideküldtek Muzslyára. Már az első évben msgr. Huzsvár László püspök atya kinevezet az egyházmegyei ministránsok és az ifjúság ügyvezetőjéül. Nagy becsvággyal vetettem bele magam a munkába, megpróbáltam kicsit felrázni a helyi ifjúságot, gyermekeket.
Igyekeztem minél jobban kibontakoztatni, Isten felé vezetni őket. Tudni kell, hogy saját életének forrása Krisztus, és másoknak ehhez az igaz forráshoz való eljutását próbálja előmozdítani minden tevékenységével a környezetében a mi segítségünkkel. Ennek érdekében a Taizé-i Európai Találkozóra minden évben megszervezem az utazást a vajdasági fiatalok részére. Évente többször szervezek találkozókat, külföldi zarándokutakat. Minden év májusában a Szent Domonkos-templomban megszervezem a bánáti ministránsok találkozóját, Fejértelepen pedig a táborozást. A gyermekeknek meg kell tanulniuk és érezniük kell, hogy Jézus egész életünkben jelen van, jelen kell, hogy legyen. Nélküle nem teljes a család, sem a szeretet, sem a tudás, sem a nevelés. Nekünk, hitoktatóknak jogunk van együtt lenni a gyerekekkel a szünetekben is. Ott látjuk és ismerjük meg őket valójában, és segítséget is ilyen tapasztalatok ismeretében tudunk igazán nyújtani. Érezzék a gyerekek, hogy velük vagyunk, szeretjük őket! Ha ezt nem tudjuk megértetni és átadni számukra, akkor nem jól végezzük a munkánkat és a ránk bízott feladatainkat! – ismertette Stojan atya a nézeteit.
1993-ban továbbképzésen vettem részt a Szalézi egyetemen (UPS) Rómában. Visszatérésem után még intenzívebben kezdtem el foglalkozni a kisebbségben élő, szegénysorú, de jó előmenetelű diákok életének gondoskodásáról. E nemes, de nehéz feladathoz óriási segítségemre voltak társaim – ismerteti az atya az akkori helyzetet –, akik szintén nem nézték, nem nézhették tétlenül, hogy a hetven-nyolcvan gyerekből csak három-négy jár templomba a községben. Ezért a kezdetekben minden év szeptemberében írásbeli meghívóval látogattam el minden családba, ahol hittanos korosztályú gyermek volt. Először egyes szülők lázadtak, nem is tetszett nekik, sőt propagandának tartották, de néhány év után elfogadták.
A fiatalok ideált kerestek, keresnek folyamatosan, de nem mindegy ki, vagy kik lesznek a példaképeik! Nem titok, de sikerült hittanosaimmal baráti viszonyt teremteni, ezzel közelebb kerülni egymáshoz. Mindenki csak Stojannak szólít, így szoktam meg, ez így működik itt nagyon jól! Az egyszerű találkozásokból, a jó hittanórákból terebélyesedett ki a fiatalokkal való foglalkozás, s lassan kialakult egy egészséges közösség. A középiskolai hittanra szép számú fiatal jár. És büszkén állíthatom, én lettem a hívőközösség számos fiataljának az ideálja.
Cserkész fogadalomtétel
A cserkész szervezetet is e miatt alapította?
Igen. Folyamatosan kerestem a lehetőségeket számukra, nyitott szemmel és füllel jártam-keltem. 1989 őszén hallottam, hogy Szegeden Bodnár Gábor, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnöke, cserkészkonferenciát tartott. Mivel tudtam mi a cserkészet, hiszen 1983-ban Ausztriában részt vettem egy táborban, lelkesen mutattam be a muzslyai fiataloknak a mozgalmat, és elkezdtük a foglalkozásokat. Novemberben már Vajdaságban is elkezdődött a szervezkedés
Előkerült két régi cserkész könyv és az volt az alap. A feladatom a statútum elkészítése volt, ami eléggé bonyolult munkának számított. Tudni kell, hogy akkor még nyakasan tartotta magát a kommunizmus. Több mint fél éven keresztül elutasították a statútum elfogadását, de mi csináltuk tovább. Néhány nappal a délszláv háború kitörése előtt, 1991. május 27-én mégis jóváhagyták és bejegyezték a Vajdasági Magyar Cserkészszövetséget. Említeni kell, hogy a mozgalom elnevezése is szúrta a szemüket. Mivel jól tudták, hogy bolgár pap vagyok, nem ment a fejükbe, hogyhogy magyar cserkészszövetséget szeretnék létrehozni. Meglehet, ez volt a kibúvó, és ez zavarta össze őket, és így könnyebben kaptuk meg a működési engedélyt. Muzslyán alakult meg az első: a Turul őrs. Tagjai: Gabona Ferenc, Mezei Attila, Zanai Imre, Zonai József, Losonc Flórián és Kalapis Stojan atya. 1991. november 16-án tartottuk meg az első szövetségi közgyűlést, melyen ismertettük és elfogadtuk az alapszabályzatot. Majd megválasztottuk a VMCSSZ első tisztségviselőit, én lettem az elnök egészen 2001-ig. Ezzel tehát megalakult a muzslyai székhelyű Vajdasági Magyar Cserkészszövetséget, abban az időben, amikor még felelősségre vonás járt emiatt. Azóta a megfelelő irányításának köszönve mondhatom, hogy népes mozgalommá vált a cserkészet térségünkben!
A cserkészet egy kiváló nevelési módszer a gyerekek számára. Önnevelésről van szó. Játszva tanulás; a természet, a környezet védelmére oktat. Sok szép táborra emlékszem, a tábortűzi beszélgetések egy életre szóló élmények voltak. Hihetetlen, hogy a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség (VMCSSZ) a legnehezebb időszakban (1991–1999), a négy délszláv háború között fejlődött a legjobban. 2000-ben 35 cserkészcsapatban 1500 cserkész tevékenykedett. 1995 júliusában, segédtiszti képzőtáborban a fejünk fölött zúgtak a repülők, melyek Eszéket bombázták, és Horvátországból jöttek a menekültek ide Vajdaságba.
Sajnos leváltottak a tisztégről, olyat is lehetett hallani, hogy „egy bolgár nem vezethet magyar cserkészszövetséget”.
Néhány év alatt a VMCSSZ annyira lezsugorodott, hogy 2011-ben csak 8-9 cserkészcsapat működött a Vajdaságban. 2012-ben Ft. Varga Zoltán SDB vette át a szövetség irányítását. Jelen pillanatban 350-400 cserkész 20 csapatban tevékenykedik.
Ön a muzslyai fiúkollégium igazgatója is. Mikor és kinek az ötlete alapján sikerült a kollégiumot megvalósítani?
A Muzslyán működő szerzetesek 1994 óta támogatják azokat a vidéki fiúkat, akik Nagybecskerek középiskoláiban, egyetemein folytatják tanulmányaikat. Szeretetteljes gondviseléssel vették körül őket, meleg otthont, meghitt családi körülményeket nyújtottunk nekik.
1995-ben indította el Gizella nővér a leánykollégiumot Nagybecskereken. 1997 júniusában egy papi tanácskozáson msgr. Huzsvár püspök atya és mi, papok, mérlegeltük a leánykollégium fontosságát, és úgy határoztunk, hogy jó lenne a fiúk számára is létrehozni hasonló intézményt. Úgy döntöttünk, hogy Muzslyán próbáljuk megvalósítani a terveket. Hozzáfogtunk. 1998-ban már készek voltak a tervek, kivitelezőt kerestünk. Az első jelentősebb összeget msgr. Hočevar Stanislav SDB, belgrádi érsek adta, amiből kibetonoztuk az alapot. Pósa Krisztián úr – akkor a Határon Túli Magyarok Hivatalából, jelenleg Montenegró nagykövete – biztatására az Apáczai Alapítványból Csete Őrs úr látogatott meg, és mikor látta az elszántságunkat, azonnal jóváhagyták és támogatták kezdeményezésünket.
Ennek eredményeképpen 2000-ben a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Apáczai Közalapítvány, a Renovabis és a Szalézi Rend segítségével építettünk rendtársammal, Tratnjek Stankoval, egy 80 fős kollégiumot. 2001 szeptemberében fogadtuk a kollégisták első nemzedékét, kilencfős csoportot. Igaz, a kollégium még nem készült el, de el tudtuk szállásolni őket a hittanteremben. 2002 májusában már első bentlakó volt a kilenc kollégista.
Az építkezés közben az az ötlet támadt, jó lenne egy tornatermet is felépíteni a diákok számára, de nem akadt támogató. 2008-ben meglepetés ért bennünket: a Szekeres László alapítvány átutalt bizonyos összeget a tornaterem építéséhez, és egy hónapon belül el kellet számolni. Elkezdődött a huzavona, csináljuk vagy nem, az idő rohamosan haladt. S döntöttünk, a kollégium bővítése és tornaterem építése mellett. Ma az a helyzet, hogy használhatjuk a tornatermet, a tornaterem fölött meg kialakulófélben van még 7 szoba, egy iroda, meg egy tágas előadóterem. Így a kollégium 80 férőhelyet tud biztosítani a tanulásra vágyó magyar fiataloknak. Ebben a kollégiumban jelenleg is igazgatóként szolgálok azzal a céllal, hogy a szórványban élő diákoknak jó tanulási lehetőséget biztosítsunk.
A politikum képviselői mennyire segítették, avagy gátolták Önt, Önöket a terveik megvalósításában?
A politikusokról nem szeretnék igazán beszélni! Soha nem vették a fáradtságot, hogy eljöjjenek egy személyes beszélgetésre, ha a kollégium körül bármi kérdés felmerült! Róluk ennyi! – és elkomorul az atya arca.
Elégedett-e a kollégium jelenlegi felszereltségével?
Az anyaország immár 17 éve mellettünk áll. Ami a felszereltséget illeti, jobban állunk, mint az állami kollégiumok! Mindezt a magyar kormány támogatásának köszönhetjük.
Az ott végzett diákoktól kap-e visszajelzéseket, hogy merre vezetett az útjuk?
A diákok mindenütt megállták a helyüket. Legyen az belföldi vagy magyarországi egyetem, vagy akár munkahely. Kellemes meglepetés, hogy amikor meglátogatnak bennünket, mennyire ki tudják fejezni köszönetüket mindenért, amiben itt volt részük.
Ön szerint megfelelő jogokkal rendelkeznek-e a kisebbségben élők Szerbiában?
Ezen a téren még sokat kell tenni mind Vajdaságnak, mind Szerbiának.
Ön nem magyar nemzetiségű, mégis úgy ismerik, mint a szórványban élő magyar kisebbség megmaradásáért küzdők vezéralakját. Miért viseli ennyire a szívén a magyarság sorsát?
A válasz egyszerű: Szalézi szerzetesként fogadalmat tettem, hogy életemet az ifjúság nevelésére szentelem. Táborozni vittem 70–80 ministránst, őszi, téli, tavaszi ifjúsági találkozókat szerveztem. Egyszerűen szerettem ezt a munkát. Mivel a Jóisten iderendelt magyar gyerekek, hívek közé, értük teszek mindent.
Mit gondol, mi kellene még a szórványban élő magyarok számára, hogy 30 év múlva is ott éljenek?
Nagy befektetésre lenne szükség. Új munkahelyeket teremteni az itteni fiataloknak, családoknak.
Számos díjjal tüntették ki, ismerték el a munkáját. A díjak azt is előrevetítik, hogy még több munkát fog befektetni? Vannak tervei, amelyek, mondjuk, a kollégium további életét érintik?
A jövő mindig titok. Én szeretném továbbra is ezt a munkát végezni. Itt érzem magam otthon. Nem sajnálok semmilyen erőfeszítést, semmilyen munkát, amikor arról van szó, hogy a diákjainknak, a kollégistáinknak, a muzslyai ifjúságnak, vagy az egyházmegyei ifjúságnak valamiben segítsek, egyengessem az életútjukat, segítsek nekik fölismerni életcéljaikat.
Ballagás