Baranyai Júlia (1906. – 1982.)
Harmincöt évvel ezelőtt, csendesen, szerényen, úgy ahogyan élt, itt hagyott bennünket Baranyai (Schneider) Júlia. Hetvenhat éves korában köszönt el a Drávaszögtől, álmainak, vágyainak csodálatos, megtartó világától.
Monyoróson, a Vörösmarthoz tartozó erdészlakon született 1906- ban. A tanárnő Belgrádban szerzett középiskolai tanári oklevelet: latin-német-világirodalom szakcsoportosításból, amelyet aztán Szegeden magyar nyelv és irodalom képesítéssel is gazdagított! Cacakra kerül, ott kezdett dolgozni. Később Petrinjére, majd Eszékre került. 1941-ben az újvidéki szerb tanításnyelvű koedukációs magyar állami gimnázium rendes tanára lett.
A II. világháború után Baranyai Júlia visszatért szülőföldjére. Visszatért Vörösmartra. Harmincnyolc éves volt, de végre otthon volt. Herceg János jegyezte fel: “A háború után főiskolai tanszéket kínáltak fel neki, ő azonban megköszönte és azt mondta, hogy neki itt van dolga Vörösmarton!”
A napokban a kezembe került egy 1983-as Református évkönyv. Benne, többek között, dr. Csikesz Ferenc budapesti tanár Vörösmarti üzenet című írásában emlékezik meg Baranyai Júliáról. Írásából idézek: “Nem volt “a mi hitünk cseléde”, de áldott emlékezetétől el nem zárkózhatunk. Baranyai Júlia a mienk is volt teljes életében és halálában is az marad amíg élünk, amíg a Drávaszögben magyar nemzetiségűek élnek. Júlia “idealizmusa”, jóhiszeműsége, barátsága, emberszerető nyíltszívűsége véghetetlen volt és szinte gyermeteg. Valamiféle naiv bátorság, elszánás, predesztinációs hit volt az ereje… Védangyala talán, amely erre a gazdag életre elhívta, küldte és nekünk adta: mert Baranyai Júlia felekezeti különbség nélkül mindnyájunké volt! Az egész jugoszláviai magyarságé! Népeink egyetemes értéke! Lámpás! Soha ki nem hunyó örökmécses, amely pislákolóan bár olykor, de bevilágította a megtett utat és jelzi a jövendő ösvényeit is…”
Ugyancsak az említett évkönyvben olvasható a zombori Békássy Zoltán Baranyai Júliára emlékező írása. Ebből idézek néhány sort: “Ember volt. Testvér volt, baranyai közösségünkbe beleszületett és hosszú élete folyamán vele együtt forrott. Nyelvünknek finomságaiban és szépségében, értékeiben “őriző pásztora”! Aki talán az utolsó órában forró szeretettel és éhező tudományszomjjal mentette meg múltunk olyan értékeit, amelyekre kívüle senki sem gondolt, amelyeket hivatott lelkipásztorok és tanítók soha föl nem jegyeztek, ki nem ástak az elrohant évszázadokból!” Igen. Ezért lett MÚZEUM is az ő áldozataiból és munkájából Vörösmarton! Ne por lepje be, ne vízbe vesző nyom maradjon, hanem ható, kézzel fogható hit és tudásszomjat oltó hagyaték. Egy volt Baranyával, a földdel, a kicsiny házával és egy volt ennek népével (akár református, akár katolikus vagy más egyébbel is).
Egy emberöltő múlott el azóta, hogy Baranyi Júlia nincs közöttünk. Nincs közöttünk? Nem, ilyet nem mondhatok. Igenis itt van közöttünk, velünk, mellettünk az a törékeny kis asszonyka, aki magához ölelte ennek a mi Drávaszögünknek csodálatos világát, aki felragyogtatta annak múltját, aki megtanított bennünket, hogy mindig egymás kezét keressük, hogy kis közösségünkön belül az együtt lélegzés az együtt akarás határozza meg mindennapjainkat. Baranyai Júlia itt van, bennünk van! S emlékét féltve őrzik itt Drávaszögben, hogy ebben a mostoha, embertelen világban el ne mossa az idő!
Faragó Árpád