A „magyar embör, amikor eszik, nem beszél”

A „magyar embör, amikor eszik, nem beszél” nem annyira univerzális, mint hinni szeretnénk. Tegyük hozzá: szerencsére. Vannak helyek, ahol az emberek szeretik jól érezni magukat étkezés közben. Számtalan helyi, illetve „nyugati” ismerősömtől is hallottam, hogy Európán és Amerikán kívül utazva mennyire zavarja őket az ottani emberek hangereje. „Mindenki kiabál”, „mindenki ideges”, „nincs csend”. Ezek nyilvánvalóan sztereotípiák, még akkor is, ha legalábbis részben igazak. De csak részben. Liu Yang kis könyve jól világít rá erre a jelenségre a fentebb látható, “In restaurants” és 在餐厅 (zai canting), avagy “vendéglőkben” feliratú piktogramjával. Az üzenet egyértelmű: a „Nyugaton” vendéglőben és általában étkezés közben az emberek csendesen és következésképpen visszafogottan, míg „Keleten” épp ellenkező módon viselkednek. Azonban épp itt világlik ki a legjobban a részünkről a másikkal szembeni antipátia sztereotípiákból származó gyökere. Ugyanis ezek lévén kulturális jelenségek, tanult viselkedések. Más szóval: csakis azért tartjuk az általunk megszokottat jónak, mert ezt szoktuk meg kiskorunk óta, de egyébként a mi kulturális jellegzetességeinkben semmiféle olyan ontológiai jelleg nincs, amely az ázsiai vagy bármelyik másik kultúra fölé emelné. Nézzük meg kicsikét, mi is van a „keleti káosz” mögött, elsősorban a kontinentális Kínában. Az egyik legnagyobb különbség, hogy a nálunk megszokott szögletes asztalokhoz képest a legtöbb, és különösen a tradicionális helyeken, kerek asztalokat találunk. A hagyomány szerint ennek lényege, hogy kifejezze az étkezők baráti és családias közösségét azáltal, hogy az általában az asztal közepén felszolgált eledelhez képest egyforma távolságra vannak. No, ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hierarchia teljesen hiányzó volna ebben a felállításban, mindössze másképp nyilvánul meg. Asztalfőnek itt az az ülőhely számít, amely vagy Kelettel vagy a helyiség bejáratával szemben található. A legkevésbé rangos hely az, amely a konyha bejáratánál vagy kiszolgálás ajtajánál található. Az asztalfőre mindig vagy a legidősebb személy, vagy a vendéglátó ül. Közvetlenül mellé ültek/ülnek más disztingvált személyek a hierarchiában, míg a rangsorban csökkenő sorrendben ülnek tőle azok, akik mind lennebb állnak ezen ranglétrán. Természetesen ez a fajta ülésrend a mai kínai étkezésben, különösen a köznapokban már semmilyen formában, vagy csak alig érvényesül és nagyrészt a különleges ünnepekkor vagy családi összejövetelek alkalmával. Azonban még ezek esetében sem érvényesül mereven, mint megszokott volt ez a birodalmi Kínában. Annál is inkább, hogy az 1949-es Mao vezette forradalom óta teljesen átalakult többek közt ez a szokásrend is. Az a „varázstalanítás”, amely végbement a modern Kínában a birodalmi korszakhoz képest, az étkezési rituálékat is eltörölte, illetve megváltoztatta. Példának okáért a teaáldozatot, amely szimbolikusan a tea egy részét a kínai „isteneknek” ajánlja, ma már csak a nagyon mélyen hívő ember végzi el minden alkalommal teafogyasztáskor. Egy átlagos teríték alapjáraton a következőket tartalmazza egy hagyományos kínai étkezdében, ami kifőzdétől vendéglőig lehet bármi: kis teáscsésze (a legtöbb kínai étkezdében a tea ingyen jár, illetve néhol beleszámolják az étel árába), tányér rajta egy kisebb rizstállal, evőpálcikák, általában a tányér jobb oldalán, valamint egy kiskanál leves vagy egyéb folyékony eledel fogyasztására. Emellett adott helyeken lehet boros- és vizespohár, valamint egy kisebb pohár, amelyet a 白酒 (baijiu), a kínai likőr fogyasztására használnak. Klasszikus elrendezésű kínai asztal. A hangerő, amin beszélnek, a „zaj” pedig pontosan ahhoz a nagyon közösségi és családias hangulathoz tartozik hozzá, amelyet ezzel az ülésrenddel, különösen a birodalmi rituálék fellazulása után, üzenni és kialakítani akarnak. Amikor idén júliusban ott jártam, függetlenül attól, hogy otthon étkeztem, a dominikai és ukrán lánnyal, akiknél laktam, valamint a barátaikkal, vagy épp a városban más barátokkal, ismerősökkel, a tapasztalatom ugyanaz volt: egy sor felszabadult, örömteli, könnyed ember, aki étkezés közben teljesen elengedte magát, még ha egyébként nagyon komoly ember is volt. Bárhová mentem étkezni, mindig ugyanaz a kép fogadott: hangosan beszélgető és nevető, jókedvű emberek, függetlenül attól, hogy társaságban voltak, vagy mindössze kettesben. Azonban hozzátartozik a történethez, hogy nem voltam méregdrága, ultraelit vendéglőkben, hanem a közösségibb, kisemberibb kifőzdéket és kis vendéglőket kerestem. Egy konkrét esetre különösen emlékszem egy kis koreai kifőzdében, Hangzhou központjában. Egy helyi pár ült le a mellettem lévő asztalhoz és mindvégig, amíg ott ültem, kettesben is teljesen felszabadultan beszélgettek és hangosan nevettek. Még azt is kinevették, hogy még mindig szerencsétlenkedek az evőpálcikákkal, pedig azért már jobb voltam, mint év elején – gondolom eszükbe sem jutott, hogy legalább részben értem, hogy mit mondanak. Ez a fajta nyers direktség szintén jellemző, lásd a híradásokat, amikor valaki sértve érzi magát, mert Kínában kövérnek nevezték – közben meg azt nem érti, hogy mivel nemcsak Kínában, hanem általában Ázsiában a közös étkezés az ottani kultúrák egyik legfontosabb központi eleme, ez sokkal inkább dicséret, mint bármi egyéb. Ugyanígy: meghíváskor étkezésen kifejezetten botor arcátlanságnak tekintik, ha ételt hagyunk a tányérban és nem fogyasztunk el, de legalábbis nem kóstolunk meg mindent, amivel megkínálnak. Illetve általában direktebbek az emberek az élet minden területén, külföldiek közelében különösen, mert nem túl sokan értik a nyelvüket. Számos esetben hallottam az utcán sétálva, hogy 外国人 (waiguo ren) és 老外 (laowai), mindkettő „külföldi”-t jelent, de semmi rasszista szándék nem volt ezekben: arra megvannak az egyéb szavaik. Amikor elmentem egy kis kifőzdébe, a rendelés leadása után hallottam, hogy a pincérnő megy be a konyhába és nevetve mondja, hogy van egy külföldijük is. Zárásként meg egy apró vallomás: számomra ez a felszabadult, hangos, beszédes, nevetős étkezés sokkal inkább tetszett, mint az itthoni „magyar embör, mikor eszik, nem beszélget”. Ezt a végletekig elkomolykodott, szomorú, áhítatos akármit – noha értem és értem a gyökereit is – sosem szerettem. A családban és barátokkal eltöltött étkezés örömforrás kellene legyen, annak minden velejárójával. Például azzal is, hogy Kínában, mivel mindent vagy közel mindent evőpálcikával esznek, a szürcsölés nem hogy lenézett volna, hanem épp azt jelenti, hogy az illetőnek jól esik, ízlik, amit eszik és örömmel fogyasztja azt.