A kutyának mancsa van

Nyolc hónappal ezelőtt a testvérem hazahozott egy kicsi, barna tacsit, mert az akkori gazdái agyon akarták ütni. Nem tudott felállni, a hátsó lábaiban nem volt elég kalcium, hogy megtartsa a súlyát. Mint kiderült, csak kicsit több vitaminra és szeretetre volt szüksége ahhoz, hogy megtanuljon járni. A Dafi nevet kapta. Neki szerencséje volt, hogy akadt megmentője, de mi a helyzet a többiekkel? Akikhez nem érnek oda időben, akik inkább elszöknek otthonról, vagy azokkal, akik csak egyszerűen feleslegessé válnak? Régen csak befogták, és elaltatták őket, nem törődtek a jólétükkel. Tíz évvel ezelőtt azonban létrejött egy szervezet Magyarkanizsán, a Mancs Állatvédő Egyesület, melynek tagjai tesznek azért, hogy a kevésbé szerencsés állatoknak is jobb sorsuk legyen. Felkerestem az egyesület elnökét, Dávid Józsefet, és megkértem, hogy meséljen erről az egész folyamatról.

* Hogyan kezdődött?

— 2009-ben egy ifjúsági irodában dolgoztam, és jött egy újságíró, Teleki Mária, aki megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e az állatokat. Ő már elindított egy folyamatot, hogy segíthessen a kóbor kutyáknak, és ebben kérte a segítségemet, amire természetesen igent mondtam. 2010-ben megalakult a Mancs Állatvédő Egyesület, aminek én lettem az elnöke, és elkezdtük a munkánkat. Eleinte nem volt semmilyen épületünk, csak két évvel később sikerült a támogatásokból felépíteni a mostani befogadóállomást, ahol jelenleg hat darab, kétszer hármas box van, és húsz kutyát tudunk egyszerre befogadni. Először a gyerekek érdeklődését próbáltuk felkelteni, és ezáltal, illetve a média által kerültünk be a köztudatba. Azóta több mint hétszáz kutyának és macskának találtunk új gazdát, de leginkább kutyáknak. Ezenkívül rengeteg vadállatnak is segítettünk, kapcsolatot építettünk ki a Palicsi Állatkerttel és sok állatorvosi rendelővel a környéken.

* Miért, hogyan kapta éppen a Mancs nevet az állatvédő egyesület?

— Magánál a névválasztásnál nem voltam ott, de Mancs, mert a kutyának mancsa van, igazából ennyi. Úgy gondoltuk, hogy ez a legszebb és legegyértelműbb név neki. 

* Hogyan tudnak az emberek segíteni, bekapcsolódni a munkába?

— A legnagyobb segítség az lenne, ha olyan önkéntesek jelentkeznének, akik állandó jelleggel elérhetőek. Jöjjenek ki a telepre, segítsenek az utcán lévő kutyáknak, legyenek részei az egyesület munkájának. Persze, vannak adománygyűjtő dobozaink is, hiszen tápra mindig szükség van. Van egy hazai származású, Németországban élő hölgy, Szandra, aki menhelyeken dolgozik. Ő a mi őrangyalunk. Nagyon nagy tudással rendelkezik ezen a téren, nagyon sok tanácsot kaptunk tőle, és persze nagyon sok adományt is. Az eszközeink nagy részét ő gyűjtötte össze. Igyekszik évente egyszer meglátogatni minket. Emellett, ami nagyon fontos, és aminek nagyon örülök, hogy az önkormányzat jelenlegi vezetősége, a jelenlegi polgármester nagyon nyitott az együttműködésre, illetve a Komunalac Kommunális Szolgáltató Közvállalat jelenlegi igazgatója is. Úgyhogy az utóbbi két-három évben támogatást is kapunk tőlük.

* A munkájuk ellenére is akadnak még kóbor állatok. Mit érez, mikor lát egyet?

— Én jobban szeretem, ha a kutya kint van a vadonban, az utcán, mint a befogadóállomáson. Ugyanúgy, ahogy az embernek sem való a börtön, egy állatnak sem való a ketrec. De nagyon sok esetben van olyan állat kint, amelyiken látod, hogy neki nincs gazdája, és segítségre szorul. Rossz érzés látni, viszont jó érzés segíteni. Nagyon érdekes, hogy mielőtt elkezdtem ezt a munkát, és sétáltam az utcán, nyugodtan elmentem a kóbor állatok mellett. Aztán, mikor elkezdtem ezzel foglalkozni, már felfigyeltem rájuk, megpróbáltam segíteni nekik, ha úgy láttam, hogy segítségre szorulnak. Felnőtt kutyáknál ez nem olyan rossz érzés, de amikor kölyökkutyákat talál az ember, az kemény. Szörnyű érzés, mikor meglátod őket, mert tudod, hogy nekik egyértelműen segítség kell, és egyértelműen valamelyik normátlan ember hagyta őket a sorsukra. Már többször volt olyan, hogy egy dobozban kiraktak kölyökkutyákat az út szélére, a parkba vagy bárhova. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az az ember mit gondolhat, aki kirakja őket, ez mire jó, miért csinálja?

* Hogyan zajlik egy állat befogása?

— Szerencsére a gondozó állatbarát, és először megpróbálja odahívni, odacsalogatni a kóbor állatot. De akadnak olyanok is, amelyek félnek az emberektől, rosszak az előző tapasztalataik: sok olyan felnőtt meg gyerek van, aki megdobálja, megijeszti őket, ezért sajnos nem jönnek oda hozzánk. Ekkor a befogó kábítólövedéket használ. Szerencsére az előbbi a gyakoribb.

* Mennyit tölt egy kutya a menhelyen?

— Van olyan kutya, aki a befogás után pár nappal gazdára talál, és van olyan is, aki a befogás után pár évvel. Ebből van kevesebb, szerencsére. A kölykök gyorsan gazdát találnak. Napokon, heteken belül. Aki két-három évet bent tölt az állomáson, ami hosszú idő, megszokja a környezetet, azt, hogy ketrecben van, hogy kevés a kapcsolata az emberrel. Olyankor már egy kicsit megváltozik a kutyának a viselkedése, és legalább egy hét, hogy visszaálljon, megszokja, hogy mindig van mellette ember, számíthat valakire.

* Ha az ember ezzel foglalkozik, nem tudja elkerülni, hogy megszeressen néhány állatot, hogy kiválasszon néhány kedvencet. Magának volt kedvence?

— Volt egy kutya, akivel nagyon sokat foglalkoztam, egy vizslakeverék, Apollónak neveztem el. Második vagy harmadik alkalommal rögtön rátettem a nyakörvet, és gondoltam, hogy erősebb ráhatással meg fogom tanítani sétálni. Ez nagyon rosszul sült el, mert annyira megijedt, annyira ellenállt, hogy majdnem én fojtottam meg őt. Két-három napig, amikor meglátott, bemenekült a sarokba. Körülbelül két-három hétig napi szinten kimentem hozzá, mert bűnösnek éreztem magam a pórázos eset miatt. Eddig tartott, míg el tudtam érni, hogy végre hallgasson rám. Nagyon megszerettem ez idő alatt, és nagyon rossz volt őt örökbe adni. Nagyon a szívemhez nőtt.

* Milyen érzés örökbe adni egy kutyát?

— Az örökbe adás vegyes érzés. Ha megszeretsz egy kutyát, akkor nagyon nehéz elengedni, ahogy Apollóról is meséltem. De legtöbb esetben nagyon jó érzés. Akkor kerülsz az egész munkafolyamat végére. Akkor érik be a munkád, amikor kitöltitek az örökbefogadási szerződést, és átadod az állatot az új gazdájának. Felemelő érzés, ami erőt ad ahhoz, hogy ezt tovább csináld. Voltak azonban ellenpéldák is. Rövid időn belül kiderült, hogy nem volt megfelelő a gazda, úgyhogy vissza kellett vennünk a kutyát. Volt egyszer két újfundlandi, Kanizsa szélén kóboroltak. A bejelentés két kölyökről szólt, de az egyik egy ötven kilós nőstény, a másik pedig egy hetven kilós kan volt. Nagyon szeretem a nagy termetű kutyákat, az újfundlandi kifejezetten egy olyan fajta, amit nagyon kedvelek. Meg szerettem volna őket tartani, beleszerettem abba a párosba. Az én gondolkodásmódomban nem született olyan ember, aki megérdemelte volna őket. De persze, végül örökbe adtuk őket is.

* Hogyan tudja összeegyeztetni a munkáját az egyesületben betöltött szerepével?

— Projektmenedzser vagyok, vagyis hazai és nemzetközi pályázatok írásával, levezetésével, elszámolásával foglalkozom. Nem könnyű ezt összeegyeztetni az elnökséggel, de nem is lehetetlen. Aki szereti az állatokat, annak nem akadály, hogy ilyennel töltse ki a szabadidejét. De ebbe az egyesületi vezetésbe bele lehet fáradni. Az embernek vannak kötelezettségei, és magával az egyesület működésével is vannak problémák. Vannak tervek, amiket ha nem sikerül elérni, az ember kicsit belefásul. Hiába dolgoztunk, hiába csináltuk azt, amit elképzeltünk, nem volt olyan támogatás, olyan elismerés, ami jólesett volna. Szerencsére lassan két éve, hogy jött egy hölgy, aki átvette azokat a dolgokat, amikbe én belefásultam. Jelenleg úgy látom, hogy az egyesület új erőre kapott. Egy évvel ezelőtt kevesebb örökbefogadás volt, mint most, és ez mind Évának köszönhető….

* Mondja el az ön számára legszomorúbb történetet!

— Volt egy időszak, amikor huszonhárom-huszonnégy kutya volt a befogadóállomáson. Az már jóval több, mint a megengedett, de egyszerűen nem volt már szabad udvar. Akkoriban éppen nem volt örökbefogadás sem, nem voltak nyitottak az emberek. Akadt olyan ketrec, ahol négy-öt kutya volt egyszerre. Amikor ennyien vannak egy helyen, és ivartalanítás sem volt még, ott történik minden. Egy kis nőstény tacskó, egyéves lehetett, bekerült a befogadóállomásra, és egy olyan boxban helyeztük el, ahol már három kutya volt. Másnap, amikor kimentem, láttam, hogy nem élte túl az éjszakát. Szörnyű érzés, amikor behoznak egy kutyát a befogadóállomásra, és arra számítasz, hogy lesz neki gazdája, de aztán rájössz, hogy jobb lett volna neki az utcán, talán ott tovább élt volna.

*Ki tette meg a legnagyobb utat a befogástól az örökbefogadásig?

— Talán az egyik legszebb történet Marci kutyusról szól, egy fekete-fehér terrierkeverékről. Valahonnan Zimonić környékéről került a befogadóállomásra. A hátsó lábaira lebénult, de ennek ellenére tele volt energiával. Az első időszakban nem tudtunk vele mit kezdeni a felszereltség és a pénz hiánya miatt. Volt két lány, akik nagyon szívükön viselték Marci sorsát. Éva és a testvére, Ági napi szinten foglalkoztak vele, próbálták mozgatni, masszírozni a lábát, hogy valahogy élet kerüljön bele. Aztán a felhívásoknak köszönve összejött annyi pénz, hogy egy komolyabb rendelőben meg tudták vizsgálni. Kiderült, hogy meglőtték a kutyát. Tele volt a gerince környékén sörétekkel. Megműtötték, kivették ezeket, de volt a gerincében is egy, amiről azt gondoltuk, hogyha az kikerül, újra járni fog. A műtét után tényleg elkezdte mozgatni a lábát, de nem úgy, ahogy kellett volna. Utána a lányok elkezdték vele a vízterápiát, ami abból állt, hogy elvitték a Tiszára, és ott úsztak vele. Másfél év után felkerestem Szandrát, mondtam neki, hogy eddig tudtunk eljutni, valahogy kellene egy kicsit komolyabb segítség. Úgyhogy ő örökbe fogadta, és kivitte Németországba, ahol elkezdődött a rendes hidroterápiás kezelés, illetve kapott kerekeket, amivel tud úgy mozogni, mint egy egészséges kutya. Nem tudom, meddig fog tartani, vagy eljön-e az az időszak, amikor teljesen felépül, viszont most már teljes értékű kutya.

Ezzel a gondolattal szerettem volna lezárni a beszélgetésünket, így megköszöntem, hogy fordított rám egy kis időt és energiát. Azóta többször is jártam kint a befogadóállomáson, és az ottani kutyák mind a szívemhez nőttek. Így került hozzánk a legújabb családtagunk is, Frenki, egy fiatal tacsi. Egyszerűen nem tudtam otthagyni. Legyen egy kutya kicsi vagy nagy, félénk vagy ugrálós, kölyök még vagy akár félszemű, az biztos, hogy mind megérdemel egy új esélyt egy új gazdával.