A reformáció emléknapja kapcsán arra kértem Orosz Attila lelkipásztort, a Bácskai református egyházmegye esperesét, hogy válasszon erre az alkalomra egy igét, mely megadná a beszélgetés alaphangulatát.
„A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájan tiveletek. Ámen.” (Róm. 16, 24).
A fenti idézetre esett a választása, Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből, melyet a kegyelem himnuszának is szoktak nevezni — magyarázza, és hozzáteszi, ez a bibliai levél döntő fontosságú a reformáció elindulásában, a „kegyelem” pedig kulcskifejezés.
— A római levél egy központi része a reformáció elindításának, mert amikor Luther Márton felismerte, hogy az egyházi tanítás már egyáltalán nem felel meg a Szentírás tanításának, akkor éppen ezt a levelet tanulmányozta. Arra kereste a választ, hogyan találja meg a kegyelmes Istent, s ezt az igét olvasva kapta meg a választ arra, hogy mit is jelent az Isten kegyelme. Nagyon fontos a mi keresztyén életünkben, hogy hogyan van jelen az Isten kegyelme, és ez ebből a levélből nagyon könnyen kiolvasható.
* Mit értünk a kegyelem kifejezésen?
— A polgári életből vett hasonlat alapján talán könnyebb megérteni. Ilyen értelemben a fogalom negatív töltetű, a veszteseké, a legyőzötteké a kegyelem. Ezzel szemben az isteni kegyelem minden esetben jelen van az ember életében. Egy szentírási példát mondok. Pál apostol életútja többé-kevésbé mindenki számára ismert. Az ő életében a kegyelem azt jelentette, hogy Jézus Krisztus egy Saul nevű elveszett embert talált először, akinek a szíve tele volt fanatikus gyűlölettel, megkeseredett. Aztán amikor Jézus Krisztus megtalálta, teljesen megváltozott az élete, elveszettből megmentett lett, ellenségből barát, tanítvány, akire Krisztus legnagyobb apostolaként emlékezünk. Az én személyes életemben az isteni kegyelemnek a megtalálása maga az élethivatásom, a lelkipásztori élethivatás. Ez nem azt jelenti, hogy Isten engem a rosszból hívott elő a jóra, hanem hogy megéreztem azt a sugallatot, amikor Isten elhívott erre a szolgálatra. Ez a kegyelem állandóan jelen van az ember életében: nem csökken, nem szűnik meg. Ezt a megtartó kegyelmet én abban érzem, hogy nehéz körülmények között is ad Isten erőt a szolgálatban. Itt is van olyan buktató, amelytől az ember elesik, de újra fel kell kelni. Az ember erre egyedül képtelen.
* Miért van az, hogy Isten kegyelmének jelenlétét akkor vesszük észre, ha jól megy sorunk?
— Ez nem így van, próbálom megcáfolni. Emberi ésszel talán valamilyen forgandó szerencse vagy szerencsétlenség kérdése, hogy valakinek hogy megy a sora. De a hitéletben nem így van, mert Jézus példázatából kellene kiindulni: Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? (Márk 8, 36) Az egy optikai csalódás, amikor az ember azt mondja, hogy most jól alakul minden, ez Isten kegyelme, de amikor valami elvétetik tőle, akkor nincs isteni kegyelem. Az mindig ott van az ember életében, ha jobban megy a sorunk, ha rosszabbul. Mi úgy vagyunk vele, hogy akkor kapaszkodunk az Istenbe, amikor megpróbáltatással igyekszik bennünket észhez téríteni. Amikor a legújabb kori háború zajlott ebben az országban, tömve voltak a templomaink, még egy ilyen kis felekezeté is, mint a miénk. Mindenki érezte a bizonytalanságot, valamiféle felső erőbe kellett kapaszkodni, s úgy gondolták, hogy a Jóistenben meg lehet kapaszkodni, és jó is gondolták. Amikor a helyzet kezdett egy kicsit javulni, akkor a templomaink is kezdtek lassan, de biztosan kiüresedni. Csak azok járnak, akik valóban az Isten igéjéért jönnek ide.
* A reformáció tavalyi, 500. éve hozott valami változást?
— Én úgy érzem, hogy csak részben. Szimbolikus jelentőségű volt, mert nekünk a 499. év is pontosan ugyanolyan fontos, mint a jelen 501. év. Ez is valahol az Isten kegyelme, hogy a mai generáció tagjai lehetünk, akik ezt a szép ünnepet megértük, mert ugye nem minden generációnak adatik meg. Az emlékév a világ figyelmét egy kissé a protestantizmus felé irányította. Különösen fontos ez itt, nálunk, a Vajdaságban, ahol kettős kisebbségben élnek a reformáció egyházai, mind a miénk, mind az ágostai hitvallású evangélikus egyház. Jobban megismertek bennünket — például a reformációs kiállításnak köszönhetően Zentán, ahol csak kis számban vagyunk jelen. Nagy öröm volt ott lenni, mert amikor középiskolába jártam Zentán, csaknem három évtizede, még nem igazán tudtak rólunk, protestánsokról. És hozott valami változást, mert nagy érdeklődés övezte. Azóta több rendezvényre meghívnak bennünket, talán ezt vettem észre. Jobban idefigyelnek ránk, megkeresnek bennünket, érdeklődnek irántunk. Vagy például a Kiss Lajos Néprajzi Társaság szervezett egy tudományos konferenciát, nemrégiben egy tanulmánykötetet is kiadtak, ez is fontos számunkra, mert olyan területek tárultak fel, amelyek ismeretlenek voltak eddig. A reformáció 500. évfordulójára több jelentős kiadvány is megjelent, ami ránk irányította a figyelmet: egyebek között a XVI. századi heidelbergi káténak, mely a református egyház alapvető hittételeit tartalmazza, a mai modern irodalmi nyelvre való átültetése, valamint Kálvin János fő művéé, az Institutióé is. Ezek most már közkézen forognak. Jobban kitártuk az ajtónkat, magunkat a világ felé.
* Ennyire zárt közösséget alkotnak?
— Igen, egyértelműen. Ránk, reformátusokra egyébként is jellemző a hagyományokhoz való ragaszkodás. Ebben a tradícióápolásban az is benne van, hogy egy kissé zárkózottabbak vagyunk mi, protestánsok, mint a más felekezetűek. Ha valaki elmegy a római katolikus templom előtt, tárva van a kapuja, viszont a református templomok ajtaja általában be van zárva, és be kell kopogni, hogy kinyissák. Ha hozzánk valaki bejelentkezik, szívesen állunk a rendelkezésére, de a templomajtók nincsenek tárva-nyitva. Ez valahogy a mentalitásunkban is benne van. Sokszor úgy is megfogalmazták ezt, idős emberektől hallottam, hogy mi, reformátusok gyávábbak vagyunk…
* Azt mondta, gyávábbak?
— Igen, gyávábbak, mint például a római katolikusok, akik bátrabbak, jobban ki mernek állni bizonyos ügyek mellett. Néhai idős szomszédom mondta, aki majdnem száz évet megélt, és van ebben valami szerintem. Lehet, hogy a kívülállók nem így látnak bennünket, mert nemzeti ügyekért sokkal jobban ki tudunk állni… Lehet, hogy a kétszeres kisebbségi lét is benne van ebben. A hívek is nagyon ritkán fordulnak hozzánk bizalmi kérdésekkel. A személyes lelkigondozás lehetősége fennáll nálunk is, nyitva van a lelkészi iroda ajtaja mindenki előtt, de nagyon ritkán tárják ki az emberek a szívüket ennyire. Ez általában jellemző a protestáns egyházakra — talán nálunk még nyitottabbak is az emberek, mint Magyarországon.
* Milyen a kapcsolatuk a többi egyházzal?
— Hadd idézzem fel szabadon Dr. Korzenszky Richárd OSB, a tihanyi apátság nyugalmazott perjelének gondolatát, mely szerint nincs református, meg evangélikus, meg katolikus Isten – csak a szerető mennyei édesatya. Azt keressük, ami összeköt bennünket, nem pedig ami szétválaszt. S ilyen értelemben a Mennyei Atyában való hit összekapcsol bennünket. Számtalan ökumenikus szertartáson veszünk részt a katolikus és az evangélikus egyház képviselőivel, folyamatos a párbeszéd közöttünk, és a helyi pravoszláv egyházzal is jó az együttműködésünk.
* Utánpótlás dolgában hogy állnak?
— Nem nagyon jól. Valamikor a ’90-es évek második felében, még amikor az én generációm is tanult, vonzó volt a lelkészi hivatás. Az utóbbi időben azt vesszük észre, hogy ez egy kicsit nehézkesebb. Érdeklődnek külföldi kollégák, hogy szeretnének itt bizonyos időt eltölteni, néhányan jöttek is ide hozzánk, de nem mindig jó megoldás ez, mert más mentalitással találkoznak. Kisszámú teológusjelöltünk van most itthon, talán kettő-három. Magam is gyakorló hitoktató vagyok, én is keresem a gyerekek között, aki tehetséges, hogy indítsuk el ebbe az irányba. De ez sincs megbecsülve, ahogy oly sok minden más sem ebben a társadalomban. Nálunk a gyülekezet tartja el a lelkipásztort, a kisebbek már nagyon nehezen tudnak valakit eltartani, főleg egy egész apparátust. Ami viszont jó, hogy az elmúlt években az állam visszaszolgáltatta az 1946-ban elkobzott egyházi földterületeket, és ez lényegesen többet jelent, tudunk már egy kicsit renoválni is épületeket. Talán nem nyújt olyan egzisztenciát a lelkészi pálya most, mint egy polgári. De ezt a hivatást nem is az anyagi megbecsülésért választja az ember — ahogyan a tanítói pályát sem. Ezek hivatások. De végül is, ha szívvel-lélekkel, odaadással csinálja az ember, akkor az orvosi, az újságírói is ilyen…
Forrás: Hét Nap