A Csíki Jazz jól bírja az esőt és a kocsmai kánikulát is
A Csíki Jazz Festival nulladik napja a szokásos nulladik napokhoz hasonlóan a közönség óvatos ráhangolódásával kezdődött. A szervezők egymás kezébe adva a mikrofont igyekeztek bereklámozni az eseményeket és reménykedni abban, hogy nem mossa szét az egész rendezvényt a nyári eső.
Köztudott, hogy Csíkszereda Erdély leghidegebb városai közé tartozik, így nyáron is érdemes az embernek néha egy kapucnis felsőt a dereka köré tekerni, arra az esetre, ha véletlenül kint érné az éjszaka. Mégis mintha mindig kifelejtené a folklór, hogy Csíknak van egyetlen pontja, amire ez az egész nem igaz. Ez pediglen a dzsessznapok örömzenészeinek is helyszínt biztosító Ólommadár nevű kocsma. Annak is főleg a felső szintje, ahol valami miatt trópusi az éghajlat. Így homlokod állandó törölgetésével visszaidéződik benned a háborús filmek hőskora, és az, amikor a szalagcímen megjelenik a felirat, 1968, Saigon, Vietnam. A csíkiaknak ez persze lehet, hogy egy jó kirándulás érzetét adja délre, vagy visszaad valami hétköznapit a zsögödi fürdő gőzkabinjának érzetéből, de én lekonyultam tőle, mint egy túltápolt páfrány. De mielőtt elkezdenénk a tápos szó etimológiai gyökerén elrágózni, lássuk is, hogy mik is mentek aznap este és a későbbiekben.
A nulladik napot, vagyis a csütörtököt két formáció erősítette, mégpedig a romániai és magyarországi tagokkal is bíró Monyó & Friends, akik inkább a rock kategóriáját igyekeztek kitolni némi dzsesszes cicomázással, de alapvetően erőből kommunikáltak. A gitár, basszusgitár, dob formáció nem volt rossz felütés. Majd eztán következett az ebben a formációban két hete együtt pörgő Off-line Trió, akik az előző zenekarhoz képest egy igen improvizatív billentyűssel, Orosz Pállal pótolták a gitár helyét, így az ő felállásuk billentyű, gitár és dob volt. Engem az élmény, bár kellemes volt ugyan, de nem repített azért annyira az egekbe. Azonban szerencsémre mellettem ült az egyik zenész barátom. Az, aki többek között fiatal tehetségek zongoratanításába is boldogan feccöli idejét, abban bízva, hogy azok a csúcson könnyes hálával gondolnak majd rá. Na, ő teljesen odáig volt Orosz Pál (OP) játékától. Így némileg az ő elismerően összefőzött szavaiból szedtem magamnak én is egy kisebb kanállal, és barátságból elhallgattam abbéli tapasztalatomat, hogy onnan fognak majd a fejére tojni, ahonnan fölszállott a páva. De hagyjuk is saját pedagógusi élményeimet, mert idősebb kollégáimhoz képest még így is egészen jól állok.
Az első nap, vagyis a péntek, aminek a keresztségében a „majdnem jazz” nap nevet adták a szervezők, egy vidám lettországi acapella-kvintettel kezdett. Az idegen nyelv dallamossága, a fiatalos lendület, mely a közönség felé irányuló humorral volt fűszerezve, olyan gyújtó hangú volt, hogy a közönség azon kapta magát, hogy az ismertebb számokból álló angol nyelvű blokkot már együtt énekli és fütyüli a Framest Vocal Group-pal. Bár szó se róla, búbánatos acapella-csoporttal még magam nem találkoztam, de így is elismerés a szervezőknek, mert valóban pezsdítő ötlet volt az, hogy ők lazítsák fel a hangulat talaját, és ne a közben szitálni kezdő eső.
A pénteki nap második fellépője a Románia legjobb gitárosai közt számon tartott Marius Pop volt, aki trióvá bővült bandájával hideg és metsző profizmussal vetette magát a húrok közé. Ám gitárjának szólamai nem tekeredtek bomlasztóan elmém tekervényei köré. Mondhatni, elismerően untam.
Nem így voltam azonban a koránál fogva is már valóban az unásig ajnározott Tátrai Tiborral és csapatával, a kevés töprengést feltételező nevű Tátrai Trend-del. Tibusz és csapata (ez se lett volna szellemesebb névváltozat) azonban megérdemel minden dicséretet. Már eleve a banda megjelenése is önmagért beszélt. Tátrai, mint a közönség hátam mögött ülő férfitagjai megjegyezték, úgy nézett ki, mint Steven Seagal. Nyilván ezt minden fickó megkaphatta az elmúlt harminc évben, aki úgy érezte, hogy kiemeli homlokát, és a hajviseletek közül a lófarokra voksol. De Tibusz termete és öltözéke egyértelműen a Putyin aranykalickájában csivitelő díszpintyet idézte fel elsőre mindenkiben. A szembeszökő különbség, hogy Steven bár jobban salapál, de rosszabbul gitározik, és még a haját is festi mostanság.
De a csapat többi tagja se volt semmi, főleg koncert közbeni grimaszaik kölcsönöznek nekik még erősebb jelenlétet. A dobok mögött megbújó fenegyerek, Czibere József egy az egyben Thuróczi Szabolcsot mint a Tiszta szívvel című film bérgyilkosát idézi. Pintér Tibor gitárjátéka közben a sátánnal küzdő Pajor Tamásra hajaz, míg kopottas bőgője mögött Glasser Péter arra az orrbavágás előtti Kukorellyre hasonlít, aki azért fintorog, mert nincs meg a papucsa, és így mezítláb lesz kénytelen végigcsattogni a hideg konyhakövön.
Zseniális arcjátékok, zseniális fazonok, de legelsősorban zseniálisan összeszokott csapat egymásra hangolódott laza játéka volt, amit láthattunk és hallhattunk. Tibusz szájgitárja tökéletes összhangban folytatott párbeszédet Pintér szólamaival, míg Glasser példamutató játékossággal verte alá a basszust. A doboknál elszabaduló Czibere pedig játszi könnyedséggel váltott át, ha úgy érezte, kongára, és simán befűzte a dél-amerikai dallamvilágot, a közönség nem kis ovációjára. Tátrai a legjobb és leglazább formáját hozta játéka közben, és persze az önkívületében ő is, a megszokott módon, egy megvakult gömbhal benyomását keltette. Imádtuk. Néha annyi malőr történhetett, hogy a fénykeverőpultra ráugorhatott a világosító macskája, és így telibeverte a közönséget lilával meg zöld fénnyel, ami valami nyolcvanas évekbeli Fradi—Újpest rangadó képeit idézte fel bennem. Gondolom, elvakított nézőtársaimban is valami hasonlót.
De ez még csak az első két nap volt. Vannak, akik kánikulai délutánt jósoltak mára Csíkban. Ami biztosan mást jelent a környéken, mert nem látom, hogy olvadna a flaszter, romlana a hús vagy pihegnének a szívbetegek.