A baráti lét tette széppé élete felét
A Tarka-barka strófák című Dsida Jenő-esten vehetett részt a nagyváradi verskedvelő közönség kedden. Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház fiatal művésze vezetett végig az erdélyi költő, Dsida Jenő (1907, Szatmárnémeti–1938, Kolozsvár) életútján a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében, a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók Béla termében.
A vers „a természettel egybeolvadó legnagyobb csoda” – hangzottak el az estet a vers éltetésének, és halhatatlan igénylésének keretébe helyező szavak, amelyekkel a hallgatóság elindult, hogy Dsida életének fontosabb eseményeibe bepillantást nyerjen. Hallattak a költő iskolai éveinek kedves osztályfőnök uráról, Juhász Péter magyartanárról, akinek órái ráébresztik a kisfiút a magyar nyelv szépségeire – a tanárról, aki apjával ellentétben, támogatta és fejlődése lenyűgöző iramának nyugtalanságában csodálta költeményeit. Említést tett az előadó Disda pártfogójáról „a fehér hajú, de még fehérebb szívű” Benedek Elek apóról, és a kolozsvári Pásztortűz irodalmi folyóiratnál eltöltött éveiről, Móra Ferenccel ápolt szoros, apa-fiú kapcsolatáról, a költői vénáról, a költőlétről, szerelemről, házasságról, istenkeresésről, az ember önmagában hordozott kettősségéről, jó és rossz gyakori egybeolvadásáról. Szó esett magányról és a barátokról, a költő- és írótársakról, akik jótékony fényének közelségében megszépítették Dsida Jenő életét. „Egészséges és tiszta vagyok” – írta feleségének, Imbery Melindának, levelezésük lapjainak egyik sorában. „Vigyázok magamra (…) táplálkozom, sétálok (…), figyelem izmaimat (…)” – folytatja az életével való elégedettség beszámolóját a levélben. Egy más levélben egyre gyűlő adósságait említi fel szeretett kedvesének: „Anyagilag rosszul állok.” –mondja.
Kevés költőről tudunk a magyar irodalomban, aki élete során ne küzdött volna anyagi gondokkal, melyeknek nyomasztó terhét feledtette az alkotás folyamatának csodája, valamint a szent cél, a nevelés , amelynek megvalósításáért fáradhatatlanul küzdöttek. Nevelés arra, hogy az ember a saját gyarlóságával történő szembesülésének mindennapi, apró kiábrándulásaival együtt fogadja be a mérhetetlenül több szépséget, ami érte létezik ezen a világon, hogy: „többet lásson, ha néha csak csendben ül egy percig, és behunyja a szemét.”
(Forrás: Reggeli Újság)