Harminc év múlott el azóta, hogy a legendás operaénekesünk, Németh Rudolf itt hagyta ezt a mi földi világunkat. Korán ment el az a nagy művész, akit nem csak szűkebb pátriánkban ismertek, becsültek! Nem. Németh Rudolfot, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház operatársulatának neves énekesét jól ismerte az akkori nagy Jugoszlávia operaházainak a közönsége. Jól ismerte és tisztelte a gyakran fellépő művészt. Sőt! Európaszerte a rangos operaházak színpadán, a reflektorok fényében otthon érezte magát. Erőteljes, mély zengésű hangja felforrósította maga körül a levegőt, és a közönség ünnepelte, az előadások végén pedig ovációval kísérte le a színpadról.
Ez az ő világa – jegyezte meg egyszer ismerősöm. Nem értettem vele egyet, de nem kívántam magyarázkodni. Pedig el kellet volna mondanom, hogy Németh Rudolfnak van egy másik világa is, igaz, sokkal szerényebb, szürkébb, de az övé.
Amíg ezeket a sorokat gépelem, egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kép rajzolódik ki emlékezetemben. Augusztus volt. Kánikula. A közeli faluban delet harangoztak. Egy furcsa kis csapat igyekezett a közeli falu felé. Az állomásról jöttek. Ott szálltak le a sínbuszról, amely Eszék és Pélmonostor között közlekedett. Bellyére igyekezett a kis társaság. Egyesek hangszert cipeltek, a nagybőgőt ketten is vitték. Az Újvidéki Rádió ismert zenészei. S ott, a bokáig érő porban, a verejtékező kis társaságban, térdig felhajtott nadrággal, zakóját is kezében tartva, jókedvűen, mosolygó arccal ballagott az operaházak ünnepelt énekese, Németh Rudolf. Nem szitkozódott, nem átkozta a szervezőt (aki tulajdonképpen én voltam), hogy a Drávaszögbe invitálta, hogy vegyen részt az ott megtartandó műsorokon. Mondom, nem szitkozódott, csak mosolygott, és biztatta a zenészeket, akik verejtékezve figyelték, hogy messze-e még a falu.
Bellyén került sor az első fellépésre. Karancs volt a “turné” második színhelye. Művelődési otthona nem volt a falunak, így az egyik ottani vendéglő adott helyet a hajnalig tartó rendezvénynek. A “turné” harmadik állomása Sepse volt, oda két lovas kocsi vitte a truppot. A Bikus völgyében meghúzódó csodálatos kis falu parányi színpadára éppenhogy csak felfért az öttagú zenekar az énekessel.
Hogy milyen fogadtatásban részesült a Drávaszög három kis falujában a trupp, nem tudnám még ma sem mélységes elfogultság nélkül elmondani, szavakkal kifejezni azt az őszinte, igaz szeretetet, ragaszkodást, amellyel az ottaniak fogadtak. Felejthetetlen három nap volt!
A rendkívüli népszerűség Németh Rudolfot nem csak a Drávaszögben kísérte, fogadta. A bánáti és bácskai kistelepülések, falvak közönsége is hasonló, őszinte szeretettel, ragaszkodással várta mindig és köszöntötte a közkedvelt, híres énekest.
Németh Rudolf népszerűsítésében nem kis szerepe volt az Újvidéki Rádió zeneosztályának. Ugyanis a térség egykori leghallgatottabb rádiója – mert az volt – a lemeztárában még ma is őrzi azoknak a szívet-lelket melengető daloknak, magyar nótáknak a felvételét, amelyeket Németh Rudolf a rádió stúdiójában énekelt a magnetofonszalagokra, és amelyek aztán az éter hullámain eljutottak a hallgatókhoz. Azokhoz, akik aztán a szívükbe zárták a nagy énekest, aki ezt megérezte, és amikor köztük járt, amikor immáron nem a hallgatóknak, hanem a nézőknek énekelt, akkor Németh Rudolf mindig otthon érezte magát.
Otthon érezte magát, mert ez volt Németh Rudolf igazi világa! S ezt nem is titkolta. Sohasem titkolta. A későbbiek során, ahányszor csak találkoztunk, mindig azt kérdezte: “Mikor megyünk megint a Drávaszögbe? Megígértem azoknak az embereknek, a barátaimnak, hogy újra találkozunk!”
Harminc év múlott el azóta, hogy Németh Rudolf nincs közöttünk. Emlékét azonban nem mosta el az idő. Őrizzük tisztelettel, a megbecsülés őszinte szándékával.
Faragó Árpád