Trianon. Ez a szó egy magyar ember számára az igazságtalanságot, az elkeseredettséget, a szomorúságot, tehetetlenséget jelképezi. Ám voltak, akik látva egyre fogyatkozó nemzetünk, az élre álltak és megpróbálták a lehetetlent. Önzetlen és fáradtságos munkájukkal téglát téglára rakva, építették a hidat. Kitartásuknak köszönhető, hogy megszüntették a feldaraboltságot – lélekben, szellemben. Az első lélekmentő hídépítő, Balassa Julianna mesél életéről, küzdelmeiről:
Önt mindenki úgy ismeri, mint a dél-bánsági szórványban élő magyarság megőrzéséért vívott küzdelem élharcosát, mozgatórúgóját. Honnan ered ez a hatalmas tenni akarás? Mit jelent az Ön számára a magyarsága?
Élharcos? Mozgatórúgó? Nagy szavak, ám szép szavak, nagyképűség nélkül: némileg igazak is. Ugyanis az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a tevékenység egy személyben lehetetlen: társak, előzmények és adott feltételek nélkül kivitelezhetetlen. Szerencsére voltak méltó elődeink, akiknek méltó utódai kell, hogy legyünk. Hogy tudatosan, vagy zsigerből? Is-is. Olykor az adott körülményeken múlik minden. Vagy csak a fele? Esetleg. A másik felét nem hozzáadni viszont főbenjáró bűn – vétke azoknak, akiknek megvannak ehhez a személyes adottságai, és mégis bölcsen lapulnak ilyen-olyan okokból. Nem a hősködést propagálom, csak a helyzet józan felmérését. Hogy néha mégis fejjel megyünk a falnak? Talán az is szükséges, mértékkel. De hogy a környezetünknek mégis mozgatórúgót jelentsünk, annak első számú feltétele a következetesség.
Hogy honnan ered a tenni akarás? Azt hiszem, elsősorban abból, amit magunkkal hozunk: génjeinkből, családból, közösségből, neveltetési körülményeinkből, de azért ne hagyjuk ki: sokszor a zsebünkben kinyíló bicska is tud olyan indíttatást adni, hogy csakúgy porzik! Márpedig versenyt nyitogatták a bicskánkat az előző években, évtizedekben, kisebbségbe szoruló létünk majd egy évszázadában eleget!
Nagycsalád tízedik gyermekeként nevelkedtem, a zene- és általában művészetkedvelő, mindent megélt kántortanító szülőkkel. Már odahaza is „kivolt a kórus” és sok-minden más. Humanizmusuk, egyenes jellemük is igencsak ragadós volt. A nagybecskereki diákévek a talpig-ember és talpig-magyar tanárainkkal, a művelődési egyesület könyvtárosával, rendezvényeivel folytatták az indíttatást, amit minden újabb közeg közössége továbbvitt. A Dél Bánáti Szemle úttörői – ma már mondhatom – történelmi nyomot hagytak a térség életében… a folytatás hosszú lenne. Arról a bizonyos „bicskáról” talán a későbbiekben.
Hogy a magyarságom mit jelent? „magasba vágyva tengni egyre lent?”… Hát ezt a tengést oldani, föloldani, hogy a környezetemben tengő „megmaradt árva kevesek” önérzetüket mégsem feledve, a magyar nyelv és kultúra önhibájukon kívüli hiányos ismeretében is, megkapjanak – megőrizzenek valamit abból a „büszke gyönyörűségből”, amit nagyjaink hagytak ránk egy évezreden át.
A háború utáni Jugoszláviában mennyire volt fontos a magyarság megőrzése a dél bánsági magyarság számára?
Az egyáltalán nem volt kérdés! A világ legtermészetesebb dolga volt a kiskapuban felkötött útilapu és irány Nagybecskerek, Szabadka egypár átszállással, órákon, félnapokon át. Ott lehet magyarul tanulni, hát oda megyünk, ütött-kopottan is, egy szál klottkötényben is. Ez a mi korosztályunk. Visszalépve egy kicsit az időben: az előzőek diákélete még cifrább volt: magántanulók voltak tanítóbácsiknál, tanítónéniknél, osztályvizsgára járva Pancsovára, Nagybecskerekre, már az akkori (az akkor még Pancsován is létező) „alsógimnáziumba” is. Ünnepre, szünetre a középiskolákból a csapat már a vonaton betanult színdarabbal érkezett haza, (Székelykevére) jöhetett a „bemutató” telt házzal és a lovas kocsis vendégszereplések a környéken. Nekünk már keleti kényelem volt helyben kijárni a hét, majd nyolcosztályos elemit.
Ennek megőrzése érdekében milyen szerepet játszottak a magyar Művelődési Egyesületek? Hogyan viszonyultak hozzá az akkori hatalom kiszolgálói
Hogy volt-e akkor „bejegyzett” művelődési egyesület, nem néztem utána. De volt a Kántor tanító bácsinak négyszólamú kórusa a passiótól az „Egy rocska borig”, vöröskereszt-tevékenysége a Homokbálványosról odaszármazott szerb patikus bácsival, világhírű sakkfeladvány-szerkesztő iskolája néhány ma is élő taggal (sakkberkekben ellenőrizhető), „pótórák” és „emelt szintű oktatás” a kertünkben álló barackfa alatt, analfabéta-tanfolyamok viharlámpával, sarat dagasztva, mezítlábas klumpában, társadalmi munkában, népegyetemi előadások, még az „én időmben” is. Volt három felvonásos „Nyilas Misi” a felsősökkel, rendszeres, színvonalas iskolakórus. Volt „házalás” a kincstári házakban, hogy márpedig ezt a gyereket taníttatni kell… és volt tekintélye is a tanítónak, akire a szülő felnézett, és akire vakon hallgatott. Volt ösztöndíj, amelyből még Szabadkán is meg lehetett élni, egy kis hazaival a „tarisnyában”. Olyan harminc évvel ezelőtt számoltuk össze: 82 pedagógust, hét papot és számos más értelmiségit adott a falu a közösségünknek – ez még „megszorozható” a többi magyar falu számával. Persze, ennyi diplomásnak nem adhatott munkát a környék…
Majd jöttek a törésvonalak össze és szét. Szerveződési lehetőségek, mint a már említett Dél Bánáti Szemle, majd ugyanannak a szétrúgása, látván, hogy a függőleges szerveződés milyen felvirágozással jár. Nem egyedülálló eset: ilyesmi történt magasabb szinten a Nyelvművelő Egyesülettel és más szerveződésekkel is, lefokozások, sőt, másfelé, keservesebb „menekülési útvonal” is. Dolgoztak tovább a művelődési egyesületek, saját portájukra szorítva, a tömeges háttér tudata nélkül, bár aránylag biztos községi pénzelési háttérrel. Mi, akkor még naiv fiatalok, értettük is, nem is a változások hátterét, neszeltük is, nem is a következményeket, a tapasztaltabbak pedig bőséges, továbbadhatatlan keserves emlékeikkel a hátuk mögött, talán nem is láttak lehetőség valamiféle lázadásra.
Mindezektől elválaszthatatlan az iskola, ha most nem is ez a kérdés. Vagyis, mennyire, hogy ez! A kérdés „velejére” összpontosítva: Nekem, személy szerint is nem egy kis budlibicska nyílik ki a zsebemben, amikor még a „mieink” is szenvtelen arccal jelentik ki, hogy a magyar iskolák legnagyobb rákfenéje, a gyerekek más nyelvű tagozatra való íratása a szülők lelkén szárad. Ma már látom: intézményes, tervezett, szervezett intézkedések sorozata vezetett a kétségbevonhatatlan tényhez: a szülők efféle hozzáállásához, akik többségükben még nem látják a nyelvi hanyatlással járó identitási talajvesztettséget, a „ki vagyok én” ingoványán lavírozva, túlértékelve a más kultúráját, annak is olykor csak a manapság agyonpublikált silányabb változatát.
Ki kérdezett annak idején minket, hogy a nagybecskereki tenyeres-talpas önálló magyar gimnázium hatodik osztályából át akarunk-e menni a szerb gimnázium épületébe és közigazgatásába „bús csonkaságnak, fájó töredéknek”, egymás tánclépésein botladozva, könnyeket látva tanárunk szemében az első magyar órán, mert veszélyben a nyelvünk? Ki kérdezte a Dél Bánáti Szemle tanácskozásai eredményeként létrehozott pancsovai gimnázium magyar tagozatán évtizedek után újra összehozott tanárokat, diákokat, hogy kívánja-e megszüntetni a gimnázium intézményét, hogy az utolsó mohikán – az utolsó pancsovai magyar diák is eltűnjön, mint szamár a ködben? …hosszú a huszárvágások sora, de egy-szuszra sok lenne!
Hogy ki a hatalom? És kik annak a kiszolgálói? A hatalom tette a dolgát, megvoltak a községi-helyi szintű intézmények, beágyazva a közelebb eső intézmények közé, beleillesztve a költségvetésbe. A kiszolgálók, talán kényszer-kiszolgálók, szintén tették a dolgukat, részt vállalva akár a művelődésszervezésben is, a meglévő témakörök és keretek között.
Milyen gondokkal, küzdelmekkel kellett illetve kell egy szórványban élőnek megküzdenie nap, mint nap?
Évtizede, illetve korszaka válogatja. A gondjaink javarésze közös a többségével, a többi magából a kisebbségi létből adódik. A „kifizetődőség” előtérbe helyezése folytán eluralkodik a másodrendűség érzése és annak részletei. Ami végigvonul hosszúcska életpályámon: egyének és közösségek küzdelmeiről írni, írni, írni, írni…, hallatni magunkról, a szórványban élők küzdelmeiről.
Hogy a kérdéshez kapcsolódjam, ahogy a hatvanas években is írtak–írtunk sikereinkről, küzdelmeinkről, kudarcainkról, és ha kellett, bírálatot is megfogalmaztunk, ha nem is éppen dreyfusi vádbeszédet. Sajtónk derekasan hozta is szinte minden sorunkat. A fenti témákat követően a 90-es években már bővült a kör, az önszerveződés lehetősége és annak előzményei diktálták a témát, a hangnemet. Amivel akkoriban küzdöttünk meg nap, mit nap, az már nemcsak szórványügy, hanem az egész vajdasági magyar közösség ügye, nálunk „csak” fokozódhatott a fogyatkozás-adta felzárkózási lehetőségeink keresése. Az első, a háborús kivándorlási hullámot követően az ébredés, a nemzettudatra való ébredés volt az a háborús időkben is békés „interregnum”, amikor még volt némi tömeg az ébredéshez, ébresztéshez és annak megannyi megnyilvánulásához… és a küzdelemhez az újabb porond: kapcsolattartás a feltételek megteremtéséhez: intézményekkel, alapítványokkal lent és fent.
A mai „nap, mint nap” legnagyobb küzdelme sem egészen szórványfüggő: A tömbben legfeljebb „jut is, marad is” ember és magyar, ott talán „Áll Buda még”, de itt, a mi küzdelmünk lassan már döglött lóra patkó, odahagyott kapukat döngetése.
Mit jelent az Ön számára a civilség? Valóban tud valaki a politika nélkül is eredményesen dolgozni, tenni a közösségért? Hányszor került szembe a politika képviselőivel?
Beiktathatnánk kérdésként azt is, hogy számomra a politika mit jelent, ugyanis, abban is benne voltam nyakig, szervezeti szinten is. Akinek a civilsége csupán annyit jelent, hogy a politika ördögtől való, tévúton jár, végletekben gondolkodik.
A politika, ha a pártmunkát, pártszerveződést értjük alatta, azt is értjük, hogy mi a feladatköre. Hogy lehet-e tiszta kézzel pártmunkát végezni? Szerintem, lehet, de nem a kisebb ellenállás mentén. Politikai „pályafutásom” során én a békességet kerestem és dolgoztam is ezen. Az eredménye, sajnos, a békés, legális „kiebrudaltatásom” lett. Ma látom, ez nem egyedi eset. Mai eszemmel már tudom: nem a statisztákat szokták eltanácsolni, de ez, sajnos, gyenge vigasz, mert a levét a közösségünk issza, talán közösségi létünk a tétje.
Hogy tud-e valaki politika nélküli is tenni a közösségért? Tud. De egy közösségért tenni akaró és tudó egyén nem élhet elszigetelten a tágabb közösségétől. A néptáncos, a kórustag, a kézműves is elmegy szavazni. Az más kérdés, hogy a civil tevékenység profiljától függően programcéljai között szerepelhetnek a közélet megszervezéséhez kapcsolódó feladatok. A programcél viszont szent, annak az elérésére való törekvés alapszabályban rögzített kötelesség.
Politika nélkül eredményesen dolgozni? Persze hogy lehet. Számos szép példát láttam erre a civilbizottsági tagságom ideje alatt, előtt és napjainkban is, mint például az úttörő nagybecskereki diákbusz. Ami vidékünk számára is igen jelentős: a nagybecskereki és a muzslyai kollégium, az előző összetételű MNT elnökének intézkedése nyomán beindított hazai felsőoktatási ösztöndíjrendszer, és sok más. De hogy ebből mindebben mi a civil, mi a politika, mi a pártpolitika, mi az állami intézményrendszer szerepe? Olykor nézőpont kérdése, sok itt az összefonódás. De az átfedések elkerülhetetlenek, az már a szerveződési előírások miatt is világos.
Szembekerülés a politika képviselőivel? Elvben, vagy tevőlegesen? Személy szerint nekem a hajam szála sem görbült meg soha, talán védett az a bizonyos négy százalék alá való csökkenés a terepünkön – mert nem épp az öncenzúráról voltam híres sem írásban, sem tévéadás-szerkesztésben.
Számos önszerveződés kezdeményezője, szervezője volt, amely mind az ott élő emberek magyarságtudatát, megmaradását volt hivatott szolgálni. Miért volt szükség ezekre a lépésekre? Mikor gyorsult fel, kezdett háttérbe szorulni a magyarságtudat – és miért?
Hogy miért volt szükség ezekre a lépésekre? Már magamnak is unalmas vagyok a sokszor feltett kérdésre adott ugyanazon válasszal: hogy a történelmünk, kultúránk, irodalmunk, zenénk gyöngyszemeinek megismertetésével visszaadjuk gyászmagyarjainknak a valahova tartozás hitét és az önbecsülést, amit az iskoláink hivatalos tananyagával irtottak ki belőlük.
Hogy háttérbe szorult a magyarságtudat? Igen, de az nem a délszláv őrülettel kezdődött. Tanári felelősségemmel állítom: a kezdet a magyar iskolarendszer leépülése volt. Ennek részletezésébe nem mennék bele, ezt számos tanulmány igazolja tudományos szinten is. Az „őrület” talán még olaj is volt a magyarságtudat tüzére, amint a tevékenységek sokrétűsége is mutatja, de csak ott, ahol még élt egy-két szikra a régvolt iskolákból, a szerencsésebbjének a még meglévő iskolákból, egyházi közösségekből, családokból.
Ha mégis van némi titok: a Dél-Bánság szintjén sokan gondoltuk ugyanazt: tanítók, papok, kultúrfelelősök, szülők, egyesületi vezetők, és ki-ki a maga módján élt a változások-adta lehetőségekkel, nem válogatva a szerveződési formákban.
Eddigi kimagasló munkáságáért számos állami kitüntetésben részesült. Van olyan, amit eltervezett fontosnak érzett, de nem sikerült véghezvinnie?
A díjak, természetesen, szárnyakat adnak, bár azt hiszem, azok nélkül is, már életelememből kifolyólag is tettem volna tovább, ami módomban volt. Nekem, személy szerint is ez az életforma a természetes, életem tartozéka, tartalma, értelme. A díjazás természetesen nagy öröm és megtiszteltetés, az anyaországi és a hazai egyaránt. Legszebb élményeim a díjátadó ünnepségek, féltve őrzött kincseim azok tárgyi emlékei. De „elmenni is tudni kell” alapelvemmel, örömmel látom fiatalabb kollégáimat együtt megalapozott tevékenységeink folytatásában. Hiányérzet? Amit terveztem még, a szépen indult olvasókör munkájának a kiteljesedése a művelődési egyesületünkben. Szeretném mondani, hogy majd a fiatalok folytatják… ez a nagyobbik hiányérzetem, pontosabban: bánatom… hogy nekik már kívül tágasabb… lefeleződtünk… és a haladvány halad.
Ön szerint, hogy a dél-bánsági magyarság megmaradjon, miben kell, hogy segítségére legyen a tömb illetve az anyaországi magyarság?
A kérdéshez még hozzátenném: És miben a „szülőföldem szép határa”? Mert itt közös lehetőségek is vannak, még ha a példa szintjén is: például kivenni a pedagógus kezéből a koldusbotot és „csak annyit rakni a vállára, amennyit elbír”. (a 20 óra c. filmből, más vonatkozásban)
Segít a tömb, segít az anyaországi magyarság. Eddig is segített. Az intézményi, az alapítványi támogatásokkal, lehetőséggel, segít a szakmai bizottságokban, konferenciákon való részvételünkben, testvértelepülési együttműködésekkel, a Petőfi Sándor programmal, ösztöndíjakkal, táborokban, továbbképzéseken való részvételi lehetőséggel.
Segíthetne még az intézményrendszerünk abban is, és nemcsak a szórványnak, hogy megváltozzon a Magyar Nemzeti Tanács ösztöndíjpályázatának azon feltétele, amely szerint a felsőoktatási ösztöndíjak odaítélésében hátrányos megkülönböztetés éri a leendő tanítóinkat és óvodapedagógusainkat. Hogy így is sok ennyi tanító a megcsappant tanulólétszámra? (Ez már a harmadik bánatom?) Sajnos, igaz. De az is igaz, hogy fiataljaink így teljes körű magyar műveltséggel léphetnének munkába, ha más munkakörben is, de a közösségünk értékeit sugározva, terjesztve, felértékelve közegükben. Reményeink szerint a gazdaságfejlesztő támogatás is elérkezik hozzánk is.
Hogy miben segít mindez? Már korábban is felmerült bennem olykor a kétely, hogy a megmaradásunkat segíti-e, vagy az agóniánkat hosszabbítja meg. Mi mégis bízunk. Ha közhely is, mégis, a remény hal meg utoljára.
Pár éve lassabb tempóba kapcsolt, mivel tölti mindennapjait?
Élvezem a „nagyérdemű” szerepét. Rendezgetem az írásaimat, különféle műfajokban, egyet-mást talán „sajtó alá”. A családom évszázados „levéltárát” rendezgetném még. Egy közéleti szerepem maradt, bár az is takaréklángon: a Magyar Mozgalom alapító tagsága. Nagy megtiszteltetésként ért a kezdeményezők meghívása, azért elmondanám még egy-két gondolatomat az alakuló kapcsán. …Éreztem a közös gondolatok, a közös érzelmek erejét, és remélni kezdtem, hogy a „mindkét hazából kiárultaknak… hamarost lesz majd visszaút.
A történelmi VMDK alapító tagja a VMDP temerini alakuló közgyűléséig. Ezt követően a VMDP elnökségi tagja, oktatási bizottságának elnöke és Dél-Bánát körzeti elnöke a temerini kongresszusig. A pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület tagja, majd elnökségi tagja. A Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ alapító elnöke (1998) az Egyesület közgyűlési határozat általi megszűntéig (2011). A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökségi tagja két mandátumban 2012-ig, a budapesti Ösztöndíj Tanács Vajdasági Alkuratóriumának tagja. Az adás beindításától, 1999 karácsonyától 2010 augusztusáig a Pancsovai Televízió Magyar Percek című műsorának szerkesztője.
Pancsova, 2016. 02. 21.
